16
Apr

A feszültség kezelhető

 

Kergetjük a boldogságot. Meg akarunk felelni magunknak, és ezért keményen harcolunk. Kivel is? Mivel is? A harc feszültséget generál, s a feszültség izmainkat, testünket is görcsbe rándítja. S ha ez a feszültség tartóssá válik, az izmok feszessége a mindennapok része lesz, kezdődik a harmónia megbomlása a testhasználatban.

 Volt egy aranyos reklám a tv-ben évekkel ezelőtt, ahol a gyerekek kiabáltak a film kezdése előtt a szüleiknek, hogy: „kezdődik!”. Hát én is így kiáltanék valamennyi embernek, aki először veszi észre magán, hogy feszültségben él, kezdődő mozgásszervi fájdalmai vannak, hogy: kezdődik! Figyelem! Minél hamarabb avatkozunk bele ebbe a negatív folyamatba, annál hamarabb fordíthatunk rajta.

A rövid ideig és nem folyamatosan jelentkező feszültség inspiráló, megoldást kereső pozitívuma hamar egy kényszerhelyzetbe sodorhat bennünket, ha ez állandósuló állapottá válik. Már nem előre visz, hanem gátol abban, hogy kiutat találjunk a helyzetünkből. S mi történik ilyenkor? Megpróbáljuk erőből megoldani a dolgokat. Azaz, még több erővel, még több feszültséggel. És a feszült, megrövidült izmok egyszerre korlátainkká válnak. Elmozdíthatják, s egy idő után el is mozdítják helyükről a csontokat is. Koptatják az ízületeket. Sőt, kikoptatják.

Ezért is nőtt meg jelentősen például a csípő- vagy térdprotézis műtétek száma. De elgondolkodhatunk arról is, hogy a megrövidült izmok következtében összehúzott szövetek mennyire tudják ellátni feladatukat? Hogyan tudja az emésztőrendszer elvégezni az emésztést, ha a hasban lévő szervek állandó nyomásnak vannak kitéve csupán azért, mert összegörnyedve használjuk magunkat? Miként tudja a tüdő a légzés munkáját maradéktalanul ellátni, ha folyamatosan összenyomjuk a mellkasunkat? Mintha egy gép folyamatos működését akadályoznánk azzal, hogy a kapacitását akár 40-50 %-kal csökkentjük. Ebben az esetben nem várhatjuk ugyanazt a teljesítményt, mint az akadály elhárulta esetén.

Ilyen és ehhez hasonló akadálypályákat építünk be a testünk használatába, azután elvárjuk, hogy minden úgy működjön, mint akár egy svájci óra. Pontosan, elegánsan, könnyedén.

Hát legyünk elegánsak, könnyedék, hogy szervezetünk pontosan, szabályozottan működhessen. Először is, fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ne akarjunk másmilyenek lenni, olyan, mint a Mici, vagy a Nóri a bérszámfejtésen, vagy a szomszédék Vilmosa, aki 190 centis és csodálatosan kék szeme van és már Mercedessel jár munkába. Maradjunk annak a kedves, nagyon szerethető embernek, aki teszi a dolgát, van sok pozitív tulajdonsága és természetesen némi hibája is. Ha elvárom másoktól, hogy elfogadjanak, szeressenek – hiszen a szeretetre való vágy természetes szükségletünk -, akkor magamat is el kell fogadnom. Kövérnek, soványnak, pocakosnak, szőkének, kopasznak, hangosnak, precíznek, vidámnak vagy szomorkásnak…

Az önmagam elfogadása természetesen nem jelentheti azt, hogy elégedetten felsóhajtok, minden rendben van, semmi dolgom magammal. A szembenézést a tükörképemmel nem kerülhetem el.

Kezdjük a vizsgálódást a test fizikai oldaláról, hiszen ez könnyebbnek tűnik, mint a gondolatainkban „tabula rasa”-t teremteni, vagy a lelkünkben meglévő fájdalmakat, félelmeket, dacot, elkeseredettséget felszínre segíteni, feloldani. Szó szerint, álljunk egy tükör elé és nézzük meg magunkat alaposan. Ha van rá lehetőségünk, ne csak szemből, de oldal- és hátulnézetből is.

A következőket kellene jól megfigyelni anélkül, hogy az eredeti állapoton bármit változtatnánk: Első benyomás, az adott pillanatban milyennek látom magamat? Lehetek délceg, összeesett, görbe vagy ruganyos, morcos vagy vidám, molett vagy sovány… mit látok meg először magamon? Mi vonzza a szememet? Miként áll a lábfejem, lábam, milyen távolságra vannak egymástól, milyen helyzetben, két lábon állok-e vagy csak az egyikre terhelem a súlyomat? Befolyásolja-e lábaim helyzete az egész tartásomat? Mennyire? A medencémet előre tolom-e, amitől esetleg pocakot mutatok, pedig valójában nincs is? Mennyire íves a derekam hátul? A gerincem, hátam milyen ívet mutat? Túl nagyok a domborulatok? Szinte púpos a hátam, vagy túl egyenes? A mellkasomat mennyire engedem „nyílni”, azaz nem nyomom össze a bordakosaramat? Vagy rágördítem a mellkasomat a gyomromra? Mennyire egyforma hosszú és széles a mellkasom és a hátam? Hol van a karom, vállam? Előre esik-e a vállam? Eltartom-e a kezemet a törzsemtől? Behajlítva tartom-e a karomat a könyökömből? Ujjaimat megfeszítem-e miközben látszólag „nem csinálok semmit”? Feszül-e a nyakam? Előre tolom-e a koponyámat? Vagy visszafeszítve tartom a fejem? Vagy lógatom az orrom, azaz lefelé nézésben rögzítem a fejem? Egyenes-e, azaz a gerincem szimmetria tengelyére ültetem a fejemet? Vagy billentem valamelyik oldalra, vagy elcsúsztatom? Egyenesen állok-e? Azaz a talajhoz képest 90 fokban? (Ehhez segítséget adhat egy fal vagy ajtófélfa, amihez odaállhatunk.) A boka, térd, csípő, váll és a fül közepe oldal-nézetben egy vonalban van-e, vagy ettől eltér? Miben? Hol? Megfigyelésem közben mennyire felejtettem el lélegezni? Hol érzek magamon túlzott izom-feszülést? Érzek-e egyáltalán?

Ne felejtkezzünk meg arról sem, hogy testtartásunk nemcsak a test fizikai állapotától, az izmok és vázrendszer egymáshoz való viszonyától függ, hanem attól is, hogy érezzük magunkat? Jó napunk van, mert éppen megdicsért a főnökünk, vagy sikerült nagyon finom ebédet főzni, vagy ma semmi se sikerült úgy, ahogy szerettük volna és ettől frusztráltak lettünk.

A fő kérdés: rendben van, látom magamon, hogy pl. a vállamat felhúzom, vagy a fejemet félre biccentve tartom, vagy nagyon előre dőlve állok, akkor mit kellene tennem? A válasz egyszerű, de a megvalósítása annál nehezebb! Ne csináljon semmit! NE CSINÁLJON! Csak engedjen. Engedje el az izmait. Engedje meg a fejének, hogy a helyére egyensúlyozza magát. Nem kell mást tennie, mint megakadályozni a helytelen, megszokott testhasználatot és megengedni magának, hogy izmai az idegrendszer irányítása révén úgy működjenek, ahogy valamikor, még a jó testhasználat idején tették.

Folyamatos, tudatos kontroll szükséges ahhoz, hogy figyelemmel kísérjük saját testhasználatunkat, vagy ahogy a módszer kidolgozója, F. M. Alexander fogalmazta, önmagunk használatát. Az Alexander-technika módszere megtanít a helyes testhasználatra, aminek a segítségével a megszokásainkból eredő kényszer-izomtartások és ennek következtében kialakuló fájdalmak csökkenthetőek, vagy akár teljesen meg is szüntethetőek. Tanár segítségével már néhány óra alatt komoly pozitív változás érhető el.

A fizikai feszültség csökkenésével sokkal jobban fogjuk érezni magunkat a saját bőrünkben. És mindezt harc nélkül. Megengedve. Finoman, árnyaltan, felesleges feszültségek nélkül. Javuló közérzettel. Nagyobb energiával. Mintha az út, amelyen járunk, kisimulna a talpunk alatt, vagy legalábbis járhatóvá válik még akkor is, ha akadályok vannak rajta. Az akadályok is „megmászhatóvá” válnak. Nem azt jelenti, hogy arra megyünk, amerre az út éppen kanyarog, hanem az út éppen arra visz, amelyen mennünk kell. Micsoda különbség! És a cél ott lesz magától!

Kívánom, hogy ebben a kalandozásban, felfedezésben leljék meg azt az örömet, ami elvezeti Önöket egy kiegyensúlyozottabb, feszültség mentesebb világba, ahol megtalálhatják a boldogságot, a lélek harmóniáját. Mert a boldogság nem a körülményektől függ. A boldogságot a lelkünkben kell megtalálni.

Bátori Zsuzsanna
Alexander-technika tanár
06/30-333-3701
batorizsu@gmail.com

Életigenlők.hu




A rák ellen az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány 1214 Budapest, Kossuth Lajos u. 152.

+36/1-217-0404, +36/1-476-0230

Adószám: 19009557-2-43

IMPRESSZUM

Created by maiskola.hu