14
Dec

Meggyógyultam! Többször is!

 

Ha egy szerkesztő interjút kér egy jeles művésztől, az az esetek többségében a szakmai karrierjét, múltját, jelenét, jövőjét helyezi a beszélgetés középpontjába. Viszonylag kevesen vannak olyan ismert közéleti személyek, művészek, előadók, akik minden viszolygástól mentesen, bátran, segítő szándékkal beszélnek olyan témákról is, amelyek kifejezetten a magánéletükkel kapcsolatosak, olykor talán még kényes természetű egészségügyi problémákat is fejtegetnek.

Pontosan ötven éve annak, hogy Dévai Nagy Kamilla elindult a közismertség útján, mely számára nem annyira szakmailag, mint inkább egészségileg volt nehéz, rögös. Magyarország érdemes művészével, Bartók- és Kazinczy díjas énekessel, zeneszerzővel az egészség fontosságáról és az életében többször is váratlanul felbukkant betegségekről beszélgettünk. Arról, hogy Kamilla hogyan is tudta legyőzni azt a kórt, amit még ma is többen legyőzhetetlennek tartanak.

- Sokan bele sem gondolnak, mi a legfontosabb számukra az életben. Természetesen ez mindenkinél más és más lehet, azonban vitathatatlan, hogy az egészség az a tényező, amely alapvetően befolyásolja mindannyiunk életminőségét. Ami rólad rögtön első látásra megállapítható, hogy egy mosolygós, alapvetően jókedvű, vidám, kiegyensúlyozott egyéniség vagy. Pedig az élet már gyermekkorodban is próbára tett.

- Bizony... Tizenegy éves voltam, amikor egy iskolai baleset következtében súlyos gerincsérülést szenvedtem. Hosszú hónapokig a mellkasomtól a combomig érő gipszkötésben kellett élnem a mindennapjaimat.

 

- Ez volt az első trauma, amit majd fiatal felnőtt korodban követett egy másik, hiszen hirtelen elveszítetted édesanyádat.

- Igen, rákban. Sajnos genetikailag érintett a családunk ebben a betegségben. Anyai felmenő ágon szinte minden családtagom rákbetegségben halt meg. Édesanyámnak a születésem után visszamaradt egy sebhely a méhszáján, amit éveken keresztül kezelgettek az orvosok, aminek eredményeként hol javult, hol romlott az állapota. Öt évet élt még azután, hogy felismerték a betegséget. Az ő példáján és intelmein okulva igyekeztem élni az életemet. Édesanyám azt mondta, „Ne vedd ki a kezemből a kosarat, ne juttasd eszembe, hogy beteg vagyok.”

- A te esetedben háromszor kellett megküzdened ezzel a kórral. Mikor, hogyan derült ki először, hogy beteg vagy?

- Nem sokkal édesanyám halála után visszamentem a kezelőorvosához, aki azt mondta: „Kamilla kedves, az ördög nem alszik, ön mikor volt szűrővizsgálaton legutóbb?” - mondtam, hogy én még soha. Ez a válasz részemről természetes és őszinte volt, hiszen huszonéves korában ki is gondolná, hogy esetleg valamilyen súlyos, komoly következményekkel járó betegség lappang a szervezetében. Persze én sem gondoltam erre. Azonnal megtörtént a mintavétel, majd a laboreredmények kimutatták, hogy második stádiumú rákbetegségem van.

- Hogyan fogadtad ezt a sokkoló hírt és hogyan tudtad feldolgozni magadban?

- Ez olyan volt, mint amikor az embert jó alaposan egy bunkós bottal fejbe vágják. Hirtelen nem is tudsz gondolkodni, de nekem az édesanyám jutott az eszembe, meg az a gondolat, hogy rajtam most van egy folt, egy jel, meg lettem bélyegezve. Bizony az eredmény hallatán egy kissé szédelegve mentem haza. Ráadásul az orvos azt mondta, azonnal műteni kell, majd utána el kell kezdeni a kezeléseket. Egy ilyen műtét és a hozzá tartozó kezelések az életet megmenthetik, ez igaz. De mekkora áldozat árán, ha soha nem lehet gyereked? Én pedig még csak huszonéves voltam... Meggyőződésem volt, hogy más megoldást kell keresnem. A férjem Stuttgartban élő nővérének nőgyógyásza egy kísérleti rákkutató intézetben dolgozott. Felvettük vele a kapcsolatot, és elindult egy olyan folyamat, ami számomra is rendkívüli volt. Eljutottam ebbe az intézetbe, ahol nem mindennapi eljárást alkalmazva kezdtek neki a kezelésemhez. Beültettek egy székbe, majd gyakorlatilag lefagyasztottak, ami egy semmihez sem fogható különleges érzés volt, harsányan tudtam kopogtatni a hasfalamon. Mikor egy hónap múlva visszatértem Budapestre a nőgyógyász szakorvosomhoz, ő rácsodálkozott a kontrollvizsgálat eredményére és alig akart hinni a szemének. Azonnal meg is kérdezte, hogy mi történt, hogyan gyógyítottam meg önmagam. Én őszintén elmeséltem neki az előző hetek történéseit és legnagyobb meglepetésemre, kezelőorvosom teljes együttérzéssel osztozott örömömben.

- Ez volt az első alkalom, amikor szembesülnöd kellett azzal a kórral, amitől oly sokan rettegnek, mert talán csak a negatív példákat látják, hallják maguk körül. Pedig ahogyan a te esetedben is látható, a rák legyőzhető, sőt nem csupán egyszer, de többször is, hiszen hosszú idő elteltével újra szembe kellett nézned ezzel a gonosszal. Hogyan, mikor derült ki, hogy ismét beteg vagy?

 

- Eltelt tizenöt év, talán húsz is. Ekkor már működött az iskolám, a Krónikás Zenede, amikor a diákjaimmal Kanadába kellet utaznom. Mivel rendszeresen jártam a szűrővizsgálatokra, az utazás előtt is elmentem, ahogyan azt minden évben tettem. Ekkor derült ki, hogy megint probléma van. A diákokkal megszervezett utat nem lehetett lemondani, hiszen már a koncertkörút teljesen le volt szervezve, tehát olyan megoldást kellet találnom, ami lehetőséget adott a programok megtartására és a gyógykezelésemre. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Kanadában praktizál édesapám rokonságának ismeretségi köréből, egy kitűnő orvos, dr. Harczy Márta, akit megtaláltunk az interneten. Vele vettem fel a kapcsolatot, akihez eljuttattam a korábbi leleteimet. Legnagyobb örömömre, nagyon gyorsan válaszolt, hogy szeretettel vár abba a rákkutató intézetbe, ahol dolgozik. Tehát kimentem akkor Kanadába úgy, hogy tudtam, elméletileg engem most megint operálni kell. Harczy Márta doktornő azonban Montrealban dolgozott, ott viszont nem volt betervezett előadásunk. Nagyszerű példája annak, hogy az összefogásnak mekkora ereje van, a kanadai meghívók rendkívül gyorsan beszerveztek egy montreali fellépést is, így a koncerteket és a kezelést is össze tudtam hangolni. Ez az isteni gondviselésnek köszönhető, én úgy gondolom. Az előadás után a diákjaim felültek a repülőre, visszamentek Torontóba, én pedig éjszaka ott maradtam dr. Harczy Mártával és az erre a műtétre összeállt orvos csapattal, akik elvégezték rajtam a lézeres műtétet. Csakhogy nekem másnap Torontóban előadásom volt, úgyhogy hajnalban, fájdalmaktól gyötörten beültem egy autóba és hat órai utazás után, mint akivel semmi sem történt pár órával ezelőtt, színpadra léptem.

- Mindezt pszichésen hogyan bírtad?

- Úgy, hogy egyáltalán nem ezzel foglalkoztam. Egyedül az érdekelt, hogy a diákjaimmal minden rendben van-e, szerencsésen megérkeztek-e a következő fellépés helyszínére, hiszen előadást kellett tartani, tehát minden gondolatom e körül forgott.

- Nem vetődött fel benned ezek után az a kérdés, hogy vajon miért törhetett rád már másodszer is ez a kór?

- Hidd el, akkor még nem. Sőt akkor még arra sem gondoltam, hogy jön majd a harmadik.

- Biztos, hogy nem, hiszen az ember egy újabb sikeres és szerencsés gyógyulás után nyilván nem azzal számol, hogy rövidesen újból viaskodnia kell ezzel a makacs betegséggel.

- Persze, hogy nem.

- Mi történt harmadszor?

- Édesapámmal mentem bőrgyógyászatra, mert úgy érezte, hogy nála valami nem stimmel. Megvizsgálták alaposan és szerencsére semmilyen kóros vagy gyanús elváltozást nem találtak nála az orvosok. Nálam viszont a karomnál volt egy kis foltocska, ami az utóbbi időkben igencsak váltogatta alakját, formáját, színét és úgy tűnt, mintha külön életet kezdett volna élni. Ki is derült erről a foltocskáról, hogy melanóma. Alaposan átvizsgáltak, szerencsére áttét sehol nem volt, ezt az elváltozott rész pedig eltávolították. Na, ekkor gondolkodtam el azon, hogy ez bizony már sok. Miért velem történik mindez és miért ennyiszer? Arra azonban nem volt időm, hogy sokáig őrlődjek ezen a kérdésen, hiszen ott volt az iskola, ott voltak a tanítványok, a fellépések. A gondolataimat a munkámra, a diákjaimra, a céljaimra hangoltam. Azóta szerencsére nincsenek betegségre utaló jelek, pillanatnyilag azt mondhatom, meggyógyultam, már háromszor is.

- Mit tudsz tanácsolni azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek?

- Először is, ne adják fel. Soha! Ha valakinek ilyen problémája van, ne ez forogjon állandóan az agyában, inkább próbálja magát valami mással elfoglalni, mert ha folyton a betegségre gondol, akkor maga a gondolat az, ami bevonzza és felerősíti a bajt. Aki szeret olvasni, festeni, énekelni, vagy táncolni, ezekbe vesse bele magát, mert ezek a tevékenységek igenis segítenek a gyógyulásban. Én nagyon is életigenlő vagyok, és csak azt tudom üzenni az embereknek, hogy ne hagyják magukat leteríteni a rémület által, ne arra összpontosítsanak, hogy ők betegek, inkább higgyenek, de nagyon.

- Abban a szakemberek és általában mindenki, aki rákgyógyítással, vagy a felépülés utáni rehabilitációval foglalkozik, egyetért, hogy bizonyos korábbi, akár évtizedes berögződéseket, szokásokat meg kell változtatni. Te ezt hogyan látod?

- Az étkezési szokások megváltoztatása az egyik legfontosabb tényező. Itt elsődlegesen a zöldségfélék és a gyümölcsök fogyasztására gondolok. Ami nagyon sarkalatos, hogy mindenképpen sokat és nyersen fogyasszuk ezeket. Többször kísérleteztem azzal, hogyan tudnék lefogyni, mert azon túl, hogy háromszor is rákos lettem, még a cukorbetegség is rám talált. Azóta az étrendemet megváltoztatva majdnem húsz kilót fogytam és a kiugróan magas vércukor szintem is a normál értékre esett vissza. Tehát nagyon fontos a helyes táplálkozás!

- Azt mondtad az imént szó szerint, hogy te nagyon is életigenlő vagy. Hogyan tudnád ezt megfogalmazni?

- Szeretem az életet. Azért igenlem, mert sok gond között az ember azt is meghallja, ahogyan nő a fű, meghallom azt a sóhajt, amikor a kertben a virágokat megszabadítom a gaztól. Hallom, amikor azt mondják, köszönöm, hogy segítesz élni. Tudok még ma is annak örülni, hogy aranyló sugarakkal kel fel a nap, hogy tavasszal kibújnak a levelek, virágba borulnak a fák. Örülök a télnek, mert hó fed be mindent, ezáltal csendesebb lesz egy kicsit a világ. A nyárnak azért örülök, mert beúszhatok a Balatonba és akkor azt érzem, hogy itt van a végtelen boldogság. Én azt mondom, örüljünk az életnek és éljünk örömmel.

Bella Árpád

HASONLÓ CIKKEK: /hu/gyogyulasom-tortenete



11
Apr

A kemó nem jegestea…

 

A daganatos betegség – mint tudjuk – nem válogat. Az ismert embereket sem kíméli, de fontosnak tartjuk a betegséggel való megküzdésüket bemutatni, mert hangosabb az üzenetértéke. Fél évvel a kezelése után beszélgettünk Grecsó Krisztián József Attila-díjas íróval.

 – Mire gondoltál, amikor azzal szembesültél, hogy néhány pillanat alatt egy daganat keletkezett a nyakadon? Hiszen ez nem egy mindennapi, átlagos eset. Hogyan élted ezt meg?

– Az sajnos mindegy, hogy utólag mit gondolok arról a néhány óráról, ami egy korszakhatár lett az életemben. Akkor nem tudhattam, mi történt, és az orvosok is próbáltak megnyugtatni. Ez a leggyötrelmesebb az egészben, mintha attól kezdve nem veled történnének a dolgok. Reménytelen kísérlet elmondani, és még reménytelenebb megérteni.

– Mi volt ez első teendőd? Azonnal orvoshoz fordultál?

– Előbb pánikrohamot kaptam… Persze, mi mást tehettem volna. De, akik ebben a lapban ezt az interjút olvassák, mert érintettek, nagyon jól tudják, hogy az semmit sem jelent. Remények, kétségek, vizsgálati eredmények, várakozás, hetek.

– Mit láttál az orvosok reakciójából? Honnan érkezett az első segítség?

– Isten szemébe szerettem volna belenézni, a nagyszerű orvosok az én oldalamon álltak, és igyekeztek olvasni a jelekből, legyen az szövetminta vagy PET-CT. Nagyon sok figyelmet, gondoskodást, sőt, szeretetet kaptam, és akik értették, mi történik velem, azok tudták, ez mind fontos, de mint az élet valamennyi helyzetében egyedül vagyunk.

– Érezted magadban azt az erőt, hogy ezzel a betegséggel mindenképp meg tudsz küzdeni?

– Azt sem tudtam, hol vagyok, és hogy meddig ér ez az egész. Nem is tudtam elhinni, hogy ez velem történik, fogalmam sincs, mire vagyok és leszek képes. Semmi másra nem figyeltem, csak a következő lépésre, mert nem volt erőm többre.

– Hogyan változtatta meg az életedet, gondolkodásodat a hirtelen jött betegség?

– Sehogyan. Rettegtem és próbáltam ember maradni, megőrizni valamit magamból, a méltóságomból. Itt minden csak utólag van, idő kellett, hogy legalább felfogjam, mi történt, még most, fél évvel a kezelés vége után is csak részeredményeim vannak. És azok is folyton változnak. Sok jó lelki változás jött és bizony jött rossz is. Ez egy másik test, és másik lélek.

– Alkotói fantáziádra milyen hatással volt a tudat, hogy daganatos betegséged van?

– Tucatnyi verset írtam, megszületett a Balázsolás-ciklus. Néha nekem magamnak is döbbenetes mondatokkal, tanulságokkal. Másfelől, ne beszéljünk mellé, egy ilyen fórumon nem lenne ildomos bármit is idealizálni, gyakran keresem a szavakat, a kemó nem jegestea.

– Elképzelhető, hogy egyszer megírod a saját történetedet, mint például Karinthy Frigyes?

– A Balázsolás ciklus nem úgy mesél, mint egy regény, de talán a mélyfúrásoknak is van hozadéka. És bizonyosan egyszer narrálni is tudom majd az eseményeket. Eddig egy novellát írtam, de tudom, hogy a saját feldolgozásom után talán képes leszek rá.

– A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány 12 szirmú egészségvirágából melyik szirom áll legközelebb hozzád? Fogalmazd meg, mit jelent számodra az életigenlés?

– Az ima és a pozitív gondolkodás egymással szemben vannak a szirmokon, ez bizonyosan jelent valamit. Az életigenléshez nagyon sok erő kell, még több alázat.

Bella Árpád
(Fotók: Szilágyi Lenke, Takács Attila)

Életigenlők.hu

HASONLÓ CIKKEK: /hu/gyogyulasom-tortenete



04
Nov

„Na és” tabletta, humor és jó kapcsolatrendszer

Gyógyulása történetét osztotta meg velünk és az Életigenlők olvasótáborával Németh Tamás nyomdász, aki kétszer is rákos megbetegedésen ment keresztül. Egyéni humora, speciális fatalizmusa és persze kiváló kapcsolatrendszere vitte a gyógyulás útjára.

 – Gratulálok a gyógyulásához és köszönöm, hogy elmondja az olvasóknak, akik a két év alatt nagyon megszerették ezeket a történeteket… Meggyógyult?

– Mondjuk úgy, gyógyulófélben vagyok, még a teljes rehabilitálás folyamatban van.

– Meséljen saját magáról! 

– Nyomdász a szakmám. Nyomdaipari szakközépiskolát végeztem, utána nyomdaipari technikumot. Az utolsó vizsgát nem tettem le, mert „jó szél” volt és a testvéremmel fölnéztünk, majd eldöntöttük dehogy megyünk mi vizsgázni. Akkor már maszekok voltunk és nem az iskolai végzettségre, a felsővezetői státuszra törekedtünk… Annak nem láttuk akkoriban értelmét, de a sport nálunk mindig elsőbbséget élvezett.

– Mit sportolt? Ez a későbbiekben segített-e a gyógyulásban?

– Mindent. A sport nem annyira segített, hanem inkább a munka.

– Ön szerint a betegsége kapcsolható-e bármilyen módon a szakmájához? Vegyi anyagok és egyebek miatt kérdezem… 

– Ez az első megbetegedésem vegyi anyagokkal volt kapcsolatos.

– Hogy vette észre a betegséget? Tünetekből, szűrésen vagy foglalkoztatás egészségügyben? 

– Akinek az életemet köszönhetem, dr. Juhász György főorvos, akinek az irodájában ülünk és készül ez az interjú. Ugyanis bent voltam itt a főigazgató úrnál, fájt a torkom.

– Mi volt a problémája? 

– Torokgyulladás, amit kikezeltek. A főorvos asszony a gégészeten endoszkóppal megnézte az orr- és arcüregeket, mert torokgyulladásom volt. A következő alkalommal kihúzta a nyelvemet tükörrel megnézte, majd közölte: nagy a baj, daganat a nyelvgyökön, akkor kezdődött a történet. Az igazsághoz tartozik, hogy 5 évvel ezelőtt volt már egy laterális cisztám.

– Az mi? 

– Az a kopoltyúrés, ami nem működik az embereknél, csak a helye van meg, nem fejlődik ki a kopoltyú, mivel az embrió az ember felé indul, nem a hal felé.

– Mi következett ezután? 

– Kapcsolatrendszer mozgósítás… Ma sajnos az egészségügy olyan, ha nem lenne a főorvos úr, meg az unokaöcsém, aki szájsebész, már rég meghaltam volna. Még egyszer elküldtek ultrahangra, MR-re, sehol nem volt időpont… És akkor az unokaöcsém fogorvos kolléganőjének az ismerőse, egy olyan főorvos, aki a Kékgolyóból ment Kecskemétre, nagyon-nagyon elismert, egyetemi tanár nyaksebész megnézett, ott vettek mintát. Egy unokaöcsémmel közös barátunk bátyja Kaposváron, a klinikán professzor, a képalkotó eljárásokkal foglalkozik. Egy telefon után hozzá mentem MR-re. Ezen nagyon sok múlott, mert ha nekem fél évet kell várni, meghalok. Akkor kiderült, hogy az összes lelet rossz. Kecskemétről feltelefonáltak a Kékgolyóba szintén egyetemi tanárnak, hogy a barátom apja, tehát így kézből kézbe adtak, majd sugárkezelést kaptam és kemoterápiát.

– Műtétre nem került sor? 

– Nem hálaistennek, mert az unokaöcsém elmesélte, hogy hogy csinálják, és azt mondtam: akkor inkább haljak meg.

– Mikor volt ez? 

– Tavaly januárban derült ki, február végén vettek mintát még a János kórházban, de a nyelvgyök-daganatból csak Kecskeméten, két hét múlva megjött a patológiai lelet, hogy rosszindulatú, meg kell szüntetni. Fölkerültem a Kékgolyóba.

– Ott volt választási lehetőség, hogy melyik kezelési módot választja? 

– Én úgy vagyok, hogy az orvos mondja meg, mit kell tenni.

– De az orvos azt mondta, hogy műtsék ki. 

– Nem, mert a sugárkezelési osztályon volt az a tanár úr, akihez küldtek és ő azt mondta, hogy megpróbálja műtét nélkül megoldani. Három kemoterápiát tervezett, de kettő után úgy működött a dolog, hogy azt mondta, nincs szükség a harmadikra. Kutyabajom nem volt, jártam be lelkesen a sugárterápiára, amikor az lezajlott, tavaly augusztus elején volt az utolsó és december 15-én kellett menni kontrollra. Előtte kellett csináltatni egy MR-t, az megjött, amit látva az orvos kezet fogott és azt mondta viszontlátásra. Félévente kell egy MR-t csináltatni, néha menjek el a gégészetre, mert „az ördög csak becsukta a szemét, de ott hempereg a sarokban.”

– Ez a sikeres gyors gyógyulás a korai felismerésnek volt köszönhető? 

– A korai és véletlen felismerésnek, szerintem, ezt meg is mondta az orvos, mivelhogy primer daganat volt, még nem szóródott szanaszét. Amikor az MR-nél megvizsgáltak, kontrasztanyagot is kaptam, tehát se a nyirokmiriggyel, se a többivel nem volt semmi gond. Sajnos láttam az onkológián 100 betegből 60-nak ez a nyelvgyök rák a baja.

– Mi okozhatta? Genetikailag hajlamosított vagy pedig a munkaköréből adódott nyomdaipar, vegyszerek, stresszes helyzet? 

– Akárha csak tippet is tudnék adni, Nobel-díjra jelölhetnének. Nekem van egy rossz szokásom, hogy mindent elég erősen lerázok magamról, beveszem a „teszek rá” tablettát. Nagyon kevés dolog tud a lelkembe belemászni. Szóval nem a stressz okozta.

– Kellett-e átalakítani valamit, például az étkezést? 

– Én mindent ettem, a cukorból visszavettem, mert az köztudott, hogy a szénhidrát a rákos sejtek fő tápláléka.

– Tehát semmit az életmódjában nem változtatott meg. Ha nincs ez a kiváló kapcsolatrendszere, kellett volna-e valaki, aki segítsen, hogy mit és hogy intézzen? 

– Feltétlen biztatást kell kapnia mindenkinek abban, hogy a protokoll szerinti orvosi hálózatba bekerüljön időben. Az idő a felismerésben és a cselekvésben életmentő. Azaz időnyerésben, a minél közelebbi vizsgálati időpontok kiharcolásában kell a legtöbbet segíteni az embereknek.

– Mi az életigenlése? 

– Amíg élek addig megyek, amíg a lábamat tudom emelni, sportolok. A munka sokat javított a fizikai állapotomon, mert le voltam romolva eléggé. A kollégák szeretettel vártak vissza az mindennél fontosabb volt. Ars poeticám: nem érdekes, hogy meddig ér a matéria, ha a szám kilóg belőle, tudok levegőt venni.

Vajda Márta

HASONLÓ CIKKEK: /hu/gyogyulasom-tortenete



14
Dec

2,5 éves koromban meggyógyultam!

 

Csak a szépre emlékezem...

Életigenlő beszélgetés a 36 éves Varga Jánossal, aki számára a gyógyulást az őszinte beszélgetések, a családi támogatás és a kreativitás megélése hozta.

Ha van valami problémám, arra összpontosítok, hogy megoldást találjak. Az emberek rosszul állnak az élethez. Sokan csak a negatív dolgokra összpontosítanak, csak a pénztelenség, a gondok, bajok. Próbálom őket kizökkenteni. Az a baj, hogy sokan nagyon elmennek ezen a vonalon és ezért nem sikerül váltaniuk. - Kezdi a beszélgetést Jani. Majd azonnal folytatja is: Pénztelenség, parkolási bírság, baleset... Én is éreztem, hogy elkeveredtem és elindulok a lejtőn, de akkor azt mondtam magamnak, hogy NEM! A kreativitás jött az életembe, pár órát festettem vagy rajzoltam, ami teljesen átalakított. Rájöttem, hogy erre kell figyelni, nem a negatív dolgokra.

- A kreativitás az, amiben ki tudsz teljesedni?

- Igen, a zene és a kreativitás, festés, rajzolás az, amiben ki tudok teljesedni. A zene sok mindenre jó. Akkor is hallgatom, ha boldog vagyok, ha szomorú vagyok vagy éppen egy emléket hoz fel valakivel. A festés pedig segít az érzéseim kifejezésében.

- Mi volt az a fordulópont az életedben, ami meghozta a kreativitást?

- Évekkel ezelőtt volt ez, amikor elhanyagoltam magam, az életem csak a szürke hétköznapokból állt. Akkor a nővéremtől és a húgomtól egy rajztanfolyamot kaptam ajándékba. Az őszintét megvallva, nem hittem benne, de a rajzolás által akkora pluszt kaptam! Csak rajzoltam és festettem! Visszahozta a régi énemet.

- Visszahozta a régi énedet??! Azt hittem, ez egy új dolog.

- Igen, gyerekként sokat rajzoltam és később is fiatalon. Majd a munkáim miatt elhanyagoltam. Hajtottam, fáradt voltam, nem volt időm.

- Gyerekként??!

- Már akkor mindent lerajzoltam, ami megfogott! Autót, virágot. Később pedig utcaképeket, plakátokat. Ez utóbbiak még a mai napig így vannak, aminek megfog a hangulata, azt lefotózom, és annak alapján megfestem őket. Fontos a szín- és érzésvilág, amit a festés által megélek. Most a festés a fő irány nálam.

- Jövőben hogyan látod magad?

- Mindig, amikor az Adventi vásárba megyek, akkor el tudom képzelni magam, hogy egyszer én is itt árulok. Azt hiszem, akkor lennék a legboldogabb... Igyekszem az újabb technikákat a festés/ kézügyesség terén azonnal kipróbálni. Tudom és érzem, hogy egy idő alatt összeérik és megszületik az az egyedi dolog, amit csak én fogok csinálni. Ez az én jövőképem!

- A kreativitásról mi jut még eszedbe?

- A tetoválás. Egyszer vettem egy gépet. Majd még egyet. És festékeket. Elkezdtem disznóbőrön gyakorolni. Ez adott egy új irányt!

- Disznóbőrön? Hogy jut ilyen eszedbe?

- Az eredeti szakmám bőrdíszműves. Így kézenfekvő volt, hogy a festést nemcsak papíron vagy vásznon próbálom, hanem disznóbőrön is. Ez szerkezetileg hasonló az emberi bőrhöz.

- Ezek szerint mindenben látsz lehetőséget...

- Igen! Főleg, ami kreativitással kapcsolatos. Szerintem mindenben ott a kreativitás is, csak meg kell látni. Azt hiszem, az én életemhez sok erőt adott.

- A betegségeddel kapcsolatosan találkoztunk. De arról eddig még nem esett szó.

- Komárom-Esztergom megyében laktunk. 1985-ben anyukám vette észre, hogy véres a vizeletem. Rögtön orvoshoz, majd kórházba vittek. Itt közölték, hogy azonnal műteni kell, mert a bal vesémen rákos daganat van. Még akkor eltávolították a daganatot... a vesémmel együtt. 2,5 éves voltam ekkor.

- Ezt hogy élted meg akkoriban?

- Nem emlékszem semmi rosszra. Az élményeim javarészt abból állnak, hogy gyakran jártunk orvoshoz. Nem kapcsoltam hozzá negatív gondolatokat. Nagymamám és dédimamám azt hitték, hogy a 3 vagy 4 éves kort sem élem meg. Állítólag nagyon lefogytam, fényképek sincsenek ebből az időből. Később, amikor már nagyobb gyerek voltam, akkor is csak az maradt meg, hogy megyünk kontrollra. 8-10 éves lehettem, amikor strandra mentünk, nagyon szégyelltem az oldalamon lévő varratot. Egészen addig meg volt ez a szégyen érzet, amíg egy idősebb néni meg nem mutatta az ő hegét és anyuék nem beszélgettek velem erről. Ezt követően ez a szégyen el is maradt bennem. Mostanában néha el is felejtem, mi van ott...

- Többször említed a családtagjaidat. Úgy érzem, hogy a családod nagy szerepet játszott a gyógyulásodban.

- Ez 100%-ig így van! Anyukám kisgyermek korom óta a pozitív hozzáállásra nevelt. Mindig azt mondta, hogy csak a pozitív dolgokra kell összpontosítani! Mindig nyíltan beszélt arról, hogy van egy rákos daganatos gyermeke. Mindennap hitt bennem és a gyógyulásomban! Ez megerősítette az én hitemet is, ami kihat a mai életemre is. Élni akartam és most is élni akarok! Ehhez erőt ad az is, hogy összetartó család vagyunk, leülünk és megbeszéljük a dolgainkat. Örülök, hogy ilyen családba születtem.

- Hogy van most az egészséged?

- A műtét annak idején jól sikerült. Nem újult ki a daganat. 30 éves koromban pedig hivatalosan is gyógyultnak nyilvánítottak. Korábban félévente kellett kontrollra járnom. Ma már nem kell járnom, de mégis megyek évente kontroll vizsgálatokra (vér, vizelet, ultrahang). Ha nem mennék, édesanyám mondaná, hogy menjek.. (nevet). Amúgy én is fontosnak tartom a megelőzést és igyekszem egészségesen élni. Aktív életet élek, ezen belül szívesen kirándulok vagy csinálok szabadtéri programokat. Az étkezésemre is odafigyelek, az étrendem főként zöldségfélékből áll, de nem teljesen húsmentes (nevet).

- Mi az életigenlésed? Mit üzensz a rákbetegséggel érintetteknek?

- Kreativitás mindenekelőtt! Megismertem azokat az oldalaimat, ahol le tudom kötni magam és kikapcsolni az agyam, hogy ne csak a szürke hétköznapok legyenek. Sok olyan programot csinálok, ami nem kerül pénzbe se (pl. egy kiállítás vagy kirándulás). Ezt tudom mindenkinek javasolni. Egy másik fontos dolog, hogy merjenek beszélni arról, ami problémájuk van vagy az érzéseiket megosztani másokkal. Figyeljenek saját magukra, mielőtt az életük robotjaivá válnának (munka-haza-munka). Csináljanak minél több közös programot másokkal, kérjenek támogatást, hogy ne maradjanak egyedül a gondolataikkal és érzéseikkel. A harmadik pedig, hogy merjenek rendkívüliek lenni és a korlátaikon átlépni. Édesanyámmal mi rendszeresen csinálunk „görbe napokat”, amikor szabadabbak vagyunk és olyan dolgokról is tudunk beszélgetni, amiről máskor nem.

- A karácsony közeledtével...

- Festek és rajzolok. Szeretem a saját készítésű ajándékokat, sok érzés van mögöttük. Jobban örülök nekik, semmint valami élettelen használati tárgynak. Amikor pedig én ajándékozok: Mindig szólnak előre, hogy „Jani, nekem csak rajzolj valamit!” (nevet).

Kiss Katalin
mediátor

HASONLÓ CIKKEK: /hu/gyogyulasom-tortenete



05
Apr

Meggyógyultam, de hogyan?

Pálmai Ildikó melldaganatból gyógyult, azaz, ahogy mondani szokás tünetmentes évek óta. Titka, hogy élni akart és ez minden kálvárián átsegítette… „Egy percig sem volt kérdés számomra, hogy meggyógyulok, hiszen a kisfiamnak, akit lombikprogramban vállaltunk és ennek következtében lettem daganatos beteg, mindkettőnkre szüksége van. Azt mondtam magamban mindvégig, ha Isten megajándékozott a legnagyobb vágyunkkal, akkor a felnevelésében is megtart…” – mondta Ildikó, aki elmesélte a teljes történetét a diagnózistól a műtéten át a gyógyulásig, és tapasztalati szakértőként olyan dolgokat is megoszt az olvasókkal, amelyek minden mellrákkal megküzdő sorstársa számára jól hasznosíthatók és kifejezetten motiválóan hatnak a nehéz időszakok átvészelésére…

Hat éven keresztül szerettünk volna gyereket

A hetedik lombik után született meg a gyermekünk, azonban az első lombik beavatkozás után már a mellemben cisztákat találtak és rögtön elküldtek orvoshoz. Rendszeres ellenőrzésre jártam éveken keresztül, volt mikor évente kétszer is, ami mammográfiából. ultrahangból és tapintásos vizsgálatból állt. De több mint öt évvel ezelőtt az utolsó mammográfián az orvos közölte velem, hogy talált valamit, ami biztos rosszindulatú. Akkor én már éreztem, hogy a cisztám más tapintatú, mint korábban. Tapasztalati úton elmondhatom, a cisztának a felülete teljesen sima, egyenletes, a daganaté pedig göcsörtös. Amikor az első jelét tapasztaltam a göcsörtösségnek, akkor nekem máris rohannom kellett volna, de bíztam abban, ha rendszeresen járok orvoshoz, csak kiszúrta volna az ekkora nagyságú daganatot… Hát sajnos nem.

„Magának daganata van”- elég sokkoló volt, ahogy közölte velem a diagnózist

És ráadásul mindezt szövettan nélkül. Amikor kijöttem, romokban voltam. Felhívtam a férjemet, ráadásul akkor kezdődött egy egyhetes kultúr-fesztivál, aminek én voltam a főszervezője. Az volt a szerencsém, hogy a fesztivál mindig este volt, ezért az első hetet úgy éltem túl, hogy megbeszéltem a főnökömmel, hogy estig az időt otthon töltöm. Általában bármikor tudok aludni, így magamba zuhanva aludtam minden délután, és így tudtam valahogy átvészelni, átlökdösni magam ezen a nagyon nehéz perióduson.

A nőgyógyászom az apám barátja

Évek óta kísérte az életutam, ő segített abban is, hogy mehessek az egyik lombik-intézetbe, aztán a másikba. Ezt az iszonyú procedúrát is az segített túlélni, hogy azonnal a kezébe vett mindent. Jött a kálvária, a vizsgálatok, az újabb mammográfia… Akkor már vettek mintát. Az első mammográfus elrendezte volna előre a sorsomat: ha azt követem, amit ő mond, csak az általa meghatározott kórházba mehetek, meg csak ez, csak az. De a nőgyógyászom azt mondta, hogy felejtsem el, és fel akarta jelenteni ezt az orvost, mert éveken keresztül nem vette észre a daganatomat, ami ez alatt hat centisre nőtt. Ráadásul kiderült nemcsak egy van, hanem több is. A férjemmel a neten találtunk egy magán onkológiai rendelőt Budán, ahol azt is meg tudják mondani, hogy melyik DNS-sünkkel van probléma, és hogy hogyan lehet tovább lépni. Mint kiderült, ők csak áttétes betegekkel foglalkoznak, de ott volt az első alkalom, hogy elmondták értelmesen, hogy mi bajom van és mi vár rám. 

A nőgyógyászom és a magán onkológiai rendelő közti időben nem akadt senki, aki elmondta volna, hogy mi fog történni velem

Rám volt bízva, mint általában mindenki másra, aki megkapja a diagnózist, hogy mit kezdjen magával. A nőgyógyászom azt szerette volna, ha normál sebész műt meg. Aztán kerültem az onkológusomhoz, aki javasolt egy emlősebészt. Amikor az embernek azt mondják, hogy leveszik a mellét, harcol ellene és keresi a kiskapukat, hogy mégse. Ez hiba, nem szabad!

Azzal, hogy csak a daganatot próbálták kivenni, a daganat egy része benne maradt a mellemben, és mivel a vágószél nem volt ép csoda, hogy élek. (Ezt a nőgyógyászom mondta) Elég morbid, de igaz lehet, mert a nem ép vágószél miatt a daganatok szétterjedhettek volna a szervezetemben.  Ezért járok évente PET-CT-re. Utána jött a második műtét, amikor levették a mellemet.

Ez csak dráma, nem tragédia

Bár a nagy rosszból a kisebbik rossz jutott, mert „csak” levették a mellemet. Mivel olyan típusú daganatom volt, megúsztam a kemót is, a sugarazást is, és csak hormon-kezelést kaptam. Onnantól kezdve folyamatosan ellenőriztek és ellenőriznek. Az onkológusom mindenre figyel, mindenféle vérvétel, tumor marker meg egyéb vizsgálatokat végeztet el, hogy tudjuk, minden rendben van az egészségemmel. Ez így van a bűvös ötödik év leteltével is.

Az első műtétem után két évre rá szedtem úgy össze magam, hogy vállalhassam a helyreállító műtéteket

Volt egy nagy műtét, amikor a háti lebenyből csináltak mellet, amit úgy kell elképzelni, mintha a csirke melle húsát nem egészében vájuk le, hanem ott hagyunk valami kis husikát, meg a bőrös részét, azt átforgatjuk valamilyen irányba és azt bőrdarabot varrták a mellkasomra a mellem helyére. Ez volt az első műtét.

A második, amikor belerakták ebbe a tasakba az implantátumot. A másik oldalra is kaptam egy kisebb implantátumot, és egymáshoz igazították a két mellemet.

Míg vártam a helyreállításra, mellprotézist használtam

A mellprotézis a speciális melltartóba rakható szilikonbetét. Ekkor lehet érezni igazán, milyen súlya van a mellnek. Amikor újra két mell boldog tulajdonosa lettem, a protézist és a speciális melltartókat, fürdőruhákat elajándékoztam.

Tapasztalati szakértő is voltam

Egy ismerősöm megkeresett, amikor a legjobb barátnője mellrákos lett, hogy lelki tanácsokkal támogassam a lányt, amíg eljutott a műtétig, meg utána is. Azzal, hogy volt kitől kérdeznie, egy csomó utat, kétséget, félelmet elkerült, én szinte minden kérdésére tudtam válaszolni. Neki már sokkal egyszerűbb útja volt, és plasztikai sebészhez került rögtön. Ő nem fog megküzdeni a háti lebenyátfordítással, hanem rögtön expandert raktak be a műtét során, amit úgy tágítanak folyamatosan, így neki nem lesz plusz két-három műtétje.

Rólam senki nem mondta meg, hogy min mentem keresztül

Pedig én is csak tapogatóztam a sötétben az elején, de köszönhetően a nyitottságomnak sok mindent megtudtam. Merek kérdezni, vannak ismerőseim, és nem adom fel. De akinek mindez nincs, csak toporog és magába zuhan.

Az orvosi kezelések mellett kiegészítő terápiákat használtam

A rehabilitálás idején alkalmazott kiegészítő gyógymódok nem tartoztak hozzá a műtétek utáni hivatalos gyógymódokhoz. Elmentem egy dietetikushoz megkérdeztem, hogy mit ehetek, mit nem. Adtam magamnak egy hónapot és átprogramozzam az agyamat, hogy ne egyek fehér cukrot, fehér lisztet és főleg, hogy megtudjam, mit mivel helyettesítsek, például a cukor helyett mézet használok. Segítőket, barátokat kerestem, kérdeztem. Van egy gyógyszerész ismerősöm, aki táplálék-kiegészítőkkel is foglalkozik, mindent felkutatott, ami szerinte nekem segít. Elkezdtem shitake gombát enni, liter számra ittam a cékla levet, meg a gránátalma levelet. Ezeket az óta is eszem, de persze nem az akkori bődületes mennyiségben.

Biztos voltam benne, hogy meggyógyulok

Nem volt más választásom, ötéves volt a gyerekem, és ha már hat évet küzdöttem érte, azt gondoltam, ha már a Jóisten adott egy gyereket, nem vehet el engem, mert a gyereket fel kell nevelni. A gyerek nem igazán értette, hova tűnik el anya egy hétre. Aztán megint egy hétre, aztán napokra, amikor kórházban voltam. Érintőlegesen mondtuk, és a gyerek azért érezte. értette, hogy beteg vagyok, de nem esett pánikba.  Ő volt a legnagyobb motiváció, amikor feküdtem az ágyon, de amikor arra gondoltam, hogy nem látom felnőni, az valami borzalmas volt.

A kemó és a sugár nem került szóba

Hormon-indukált daganatom volt, ebben az esetben, ha nincs áttét, akkor nem kell kemó se sugár kezelés. Sok lombik-programnak lehet ez a daganat a mellékhatása. Az egyik osztálytársam is lombik-programon vett részt és mellrákos lett. Nem mondják el ezt a rizikót, de ha mondták volna, akkor is belevágok.

Az életem kevesebb stresszel élem

Kilenc évig dolgoztam egy alapítványnál, aztán amikor eljöttem akkortól otthonról dolgozom. Ez nagyon jó, mert kevesebb stressz ér, védőburokban érzem magam. Amikor akarom kilépek belőle, amikor akarom nem, a számítógép és az internet  összekapcsol a világgal. Többféle dolgot csinálok, van egy borjútelep, amelynek dolgozom. Jelentős növénygyűjteményünk van: kaktuszok, pozsgások és orchideák. A férjemmel a Magyar Orchidea Társaság és a Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesületének tagjai vagyunk. Rendezvények sajtóreferense is vagyok.

Van egy hobbim, ami már kinőtte magát

Ásványékszereket készítek. Ezek az ékszerek megjelentek már több magazinban is, és voltam meghívottként TV műsorban ékszereket készíteni. Azt gondolom, azért kerültek a kövek, az ásványok az életembe, hogy segítsenek elviselni a mindennapokat. Nagyon érdekes, hogy amikor nagyon sok a munka, meg stressz is van,  magamra tekerek ezt, meg azt, meg amazt, és érzem az ásványok gyógyító erejét.

Boltnyi mennyiségű ásvány van otthon, és hiszem, hogy a kövek rezgése is segít a mindennapokban. Elsősorban az esztétikumra törekszem, de készítek olyan ékszereket is, amikor elmondja a vevő, hogy mire szeretné, ha hatna. Van egy könyvem, amiből kiolvasom a tudományt.

Az ékszerkészítést azért kezdtem el, mert egyszer anyukám elhagyta a kedvenc nyakláncomat, és nem tudtam újra megvenni, ezért elhatároztam, hogy én magam fogom újra elkészíteni.

Hasonlóképpen, ahogy az egészségemmel tettem, újra alkottam magam számára.

HASONLÓ CIKKEK: /hu/gyogyulasom-tortenete



A rák ellen az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány 1214 Budapest, Kossuth Lajos u. 152.

+36/1-217-0404, +36/1-476-0230

Adószám: 19009557-2-43

IMPRESSZUM

Created by okeery.com