27
Feb

Tudomány és hit

Bár már nem osztályos főorvos, mégis nehéz utolérni. Több praxist is visz egyszerre, besegít műtéteknél, szakcikkeket publikál, és nem utolsó sorban A RÁK ELLEN, AZ EMBERÉRT, A HOLNAPÉRT! Társadalmi Alapítvány kuratóriumának elnöke. Dr. Svastics Egonnal onkológiáról, pszichológiáról és hitről beszélgettünk.

- Sikeres, vagyis elfoglalt onkológus-sebész orvosként miért vállalt szerepet az alapítvány munkájában?

- Ígérem, hogy válaszolni fogok, de messziről kell indulnom. Az indulásnál dr. Farkas Ilona bábáskodott, az alapítvány szakmai vezetője Eckhardt Sándor professzor lett, néhány évvel később pedig Vitray Tamást választották a kuratórium elnökének. Amikor ők – különböző okok miatt – lemondtak, kértek fel engem erre a megtisztelő tisztségre. Az alapítvány mindenek előtt a szakmaiságát hangsúlyozta megalakulása óta, ezért eshetett rám, mint gyakorló onkológus-sebészre a választás. Az alapvető ok, amiért kapcsolatba kerültem az alapítvánnyal, az a szemlélet, amellyel már létrejöttekor egyetértettem.

- A szakmaiság hangsúlyozása?

- Én sebész alapképzettségű orvos vagyok, s mivel zömmel daganatokkal foglalkoztam, letettem az onkológus szakvizsgát is. Mindig az volt az alapgondolatom, hogy az orvos segítő, aki a beteget segíti abban, hogy megtalálja a helyes utat. Nem csupán a betegséget kell kezelni – bár természetesen ez is nagyon fontos -, hanem az egész embert. Pécsett tanultam, ahol többek között Romhányi György professzor is a tanárom volt. Az egyik óráján felírta a táblára: az indikáció (az orvosi javallat – a szerk.) a tudomány, az operáció csak technika. Ezzel persze némileg megsértette a sebészeket, de érdemes észben tartani, hogy Angliában a mai napig nem nevezik doktornak őket, hiszen az orvoslás ezen ága a vándorborbélyok céhéből nőtte ki magát. Én Romhányi mondatát még kiegészíteném: empátia. Empátiával kell fordulni a betegek felé, csak akkor ér valamit a tudás és a technikai felkészültség.

- A nyugati orvoslás inkább a konkrét betegségre koncentrál, ezzel szemben Keleten az egész embert szemlélik és a betegséget, mint valamilyen diszfunkciót kezelik.

- Így van. Nekünk az egyetemen azt tanították, hogy két pszichés eredetű betegség létezik: a gyomorfekély és a fekélyes vastagbél-gyulladás. De a praxisom során több ezer emberrel kerültem kapcsolatba és azt láttam, hogy a rák is a lelkünkből indul. Ne felejtsük el, a XIX. századig, a nagy technikai áttörések ideéig az orvoslás és a pszichológia egy tudományterület volt. Jung akkor azt írta, hogy minden betegség pszichoszomatikus eredetű. Sőt, ő odáig ment, hogy úgy vélte, még a balesetek is a lelki egység megbomlásához vezethetőek vissza.

- Jung azt is írja: „A beteg személyisége az orvos személyiségét igényli, nem pedig technikai mesterfogásait.”

- Másképp: rá kell hangolódnia a betegre, hogy képes legyek megtalálni a gyógyuláshoz vezető útját. El kell felejteni azt a Nyugaton bevett gyakorlatot, hogy a sebész csak egy megmunkálandó húsdarabot lát a páciensből, és a műtét vége után többé nem is találkozik a beteggel.

- Ez az a szellemiség, amely egymás mellé állította önt és Farkas Ilonát?

- Igen. Ica, bár nőgyógyász, az egészségügyi szervezéssel kezdett foglalkozni az Onkológiai Intézetben. Ott fedezte fel, mennyire szegmentálódott az orvoslás, miden szakember csak a szakterületéhez tartozó testtájakkal foglalkozik, senki nem tekint egységesen a betegekre. Pedig a pszichológiai anamnézis felvétele nélkül nem gyógyítani. A kutatók a rák eredetét keresik, de erre soha nem fognak rálelni. Azt megtalálhatják, miként alakul ki a rosszindulatú sajtburjánzás, de a miértre nem tudnak válaszolni. Ugyanis az ok máshol van elrejtve.

- Ez a fajta holisztikus szemlélet, az orvostudomány és a pszichológia mostanában kezd újra közeledni egymás felé.

- Erre szükség is van, hiszen csak ezen tudományok együttes erejével vezethetőek ki a betegek azokból az életcsapdákból, amelyek a betegség kialakulásához vezettek.

- Sokat hivatkoznak környezeti okokra, mindenek előtt a stresszt nevezik meg, mint a rák kialakulásának egyik alapvető okát.

- A stressz nem okoz rákot. A stressz, vagy ma divatos szóval, a kihívás éltet mindnyájunkat. Ha ez nem lenne, befelé fordulnánk és valódi célok nélkül tengetnénk az életünket. A kérdés az, minként tudjuk kezelni önmagunkban a stresszt. Ha gátlódik a stressz-tűrő képességünk, ha túlterheljük önmagunkat, képtelenek vagyunk másokra is rakni a terheinkből, akkor kezdődnek a bajok. Aki nem küzdelemben éli az életét, hanem feladásban, önfeladásban, arra annyi feladatot pakol az élet, amely alatt menthetetlenül összeomlik.

- De a küzdelem, az önfeladás tagadása a gyógyuláshoz is szükséges.

- Érdekes adatok állnak erről rendelkezésünkre. Az onkológiákra kerülő betegek 15-20 százaléka, tudatos vagy tudattalan szinten, de meg akar halni. Velük nagyon nehéz bármit is kezdeni, nagyon csekély a túlélési esélyük. A betegek 60 százaléka önfeladó módon, passzívan tűri, hogy az történjen vele, amit orvos akar. Túlélési esélyeik jobbak, mint az előző csoportnak, de messze nem ideálisak. A maradék 15-20 százalék az úgynevezett problémás beteg. Mindenre rákérdez, egyetlen beavatkozást sem enged elvégezni magán, amíg pontosan nem tudja az okát, folyamatosan zaklatja az ápolókat és az orvosát. Na ők a jó betegek – persze nagyon időigényes foglalkozni velük, de ők tényleg meg akarnak gyógyulni, egyetlen pillanatra sem adják fel a harcot, és általában sikerrel is vívják meg.

- A legjobb mégis az lenne, ha üresen konganának az onkológiák, mert képesek vagyunk megelőzni a betegség kialakulását.

- Ma az orvostudomány a másodlagos prevenciónál, vagyis a fokozott szűrési eljárásoknál tart. Ennek eredményeként például nagyon sokat javultak az emlő-daganatosok túlélési esélyei. De az igazi áttörés a valódi, elsődleges prevenció lenne, amelynek eredményeként ki tudnánk szűrni a felnövő generációk tagjai közül azokat, akik pszichés felépítésük okán hajlamosak a rákos megbetegedésekre és ellenállóbbá, önérvényesítőbbé tréningezhetnénk őket. Itt sajnos még nem tartunk.

- A szobájában beszélgetünk, körbe a falakra keresztet és szentképeket tett. Istenhívő ember?

- Igen, annak tartom magam.

- Elterjedt sztereotípia, hogy a tudomány embere nem lehet hívő.

- Ez tévedés, ugyanis a tudomány és a hit két külön univerzum, amely nem kioltja, hanem kiegészíti egymást. A hit életszemléletet ad, egy eszközt, amellyel meg tudom közelíteni az embereket. A hívő könnyebben megtalálja másokhoz az utat, hiszen lelkivilága demokratikus, amelyben nincs kirekesztés, csak az elesettek, a rászorulók felé fordulás. A hitem kiegészíti, feljavítja mindazt, amit orvosként tenni tudok.

HASONLÓ CIKKEK: /hu/sajtoszoba



A rák ellen az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány 1214 Budapest, Kossuth Lajos u. 152.

+36/1-217-0404

Adószám: 19009557-2-43

Bankszámlaszám: OTP 11713005-20034986-00000000

IMPRESSZUM


Created by maiskola.hu