07
Sep

A testet-lelket gyógyító művészetterápia

Egyre több szakember ért egyet abban, hogy testi tüneteink számottevő hányada vezethető vissza hosszan elhúzódó, megoldatlannak tűnő, látszólag érthetetlen, megmagyarázhatatlan szorongásokra - ezért érdemes életünk során akár többször is terápiás szakemberhez fordulnunk. De tudjuk-e, hogy hová, kihez fordulhatunk? Vajon megtesszük-e időben? Jó helyre fordulunk-e - hiszen egyre több terápiás megoldással találkozunk manapság. Ezekről a kérdésekről beszélgettem Németh Mártával, A rák ellen... Alapítvány újalapító-kurátorával, aki szervezetfejlesztő szociológus, tréner, coach, művészetterapeuta-jelölt.

- Mit tapasztalsz, manapság a korábbinál nagyobb nyitottság tapasztalható a különféle pszichoterápiás megoldások igénybe vételére?

- Azt gondolom, hogy valóban van egy nagyobb nyitottság arra, hogy az emberek jobban megértsék az emberi kapcsolataikat, a múltjukat, tudatosabban irányítsák a jelenüket, az általuk kívánt irányba befolyásolják a jövőjüket - és szerencsére ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban sok esetben valós igény mutatkozik a mélyebb önismeretre is.

- Hogyan lehet választani a sokféle – hétvégi kétnapostól a hosszabban eltartó - tanfolyam, workshop, kurzus, egyéni terápiás tanács közül?

- Először is látni kell, hogy ezek korántsem egymással ekvivalens fogalmak, egészen eltérő témákat, módszertanokat fednek le és alkalmaznak és ennek megfelelően merőben más kimenetelt is várhatunk az egyiktől, mint a másiktól. A workshopok egy-egy témát, módszert mutatnak be villámgyorsan - semmiképp nem az elmélyülés a céljuk. A tanfolyamok a konkrét ismereteinket bővítik valamilyen témában, ezeken meg lehet tanulni különféle tevékenységeket, akár szakképzettséget is szerezhetünk egy-egy tanfolyamon - természetesen ezeknek is lehet némi önismereti vonzata, hiszen bármely tevékenység lehetőséget ad arra, hogy jobban megismerkedjünk önmagunkkal - de a céljuk semmiképp nem az önismeret fejlesztése. A terápiák mindegyike - akár egyéni, akár csoportos terápiáról beszélünk - olyan rövidebb-hosszabb ideig tartó folyamatok, amelyek valamilyen önmagunkról szóló megértést és belső változást céloznak meg. Én a továbbiakban kifejezetten csak a művészetterápiáról beszélnék, hiszen ezt tanultam, ehhez vannak meg a megfelelő kompetenciáim.

- Hogyan állapíthatom meg, hogy melyik a legjobb számomra? Ez lelki – reális - önvizsgálatot igényel?

- Úgy gondolom, hogyha valaki kedvet érez bármely csoportos terápiás formához - a művészetterápiák többsége is csoportos terápia - akkor mindenképp érdemes jelentkeznie egy csoportba, a legrosszabb, ami kiderülhet, hogy az adott csoport mégsem az ő útja - de ez is hozzá fog tenni az önismeretéhez. A művészetterápiás csoportokban való részvétel többnyire együtt jár az alkotással, az alkotás örömével - de ahhoz, hogy egy művészetterápiás csoport ne csak élvezetes legyen, hanem valóban terápiás célt is szolgáljon, biztos, hogy nem elég néhányszor részt venni, érdemes legalább fél éves kurzust választani és rendszeresen járni.

- A művészetterápiáról sokat lehet hallani, különösképpen a Wesley János főiskolán elvégezhető változata vált ismertté. Az évszakok változásán alapuló terápia miből áll? Mi a módszer lényege?

- Magyarországon két helyütt van a felsőoktatásban másoddiplomás művészeti terapeuta képzés, Budapesten a Wesley János Lelkészképző Főiskolán, ahol Dr. PhD. Antalfai Márta Katarzisz Komplex Művészetterápiás módszerét és a Kincskereső Meseterápiás módszert oktatják, és Pécsett. Én a budapesti képzésre jártam, ez egy négy féléves, folyamatos saját élményű csoportmunkával kísért elméleti és gyakorlati képzés, vagyis amellett, hogy megtanultuk a módszert és annak átadását, mi magunk is egy komoly önismereti úton vettünk részt a képzésünk során - hiszen elengedhetetlen, hogy a terapeuta minél magasabb szinten álljon saját önismeretében. Mind a Kincskereső Meseterápia, mint pedig a Katarzisz Komplex Művészeti Terápia - mint nevében is mutatja, egy komplex, teljességre törekvő módszer, amely a katarzis megélésére épít.

A módszer alkalmazása során a résztvevők megtanulják a tudatos ellazulást, vagyis a relaxációt és a belső képalkotás módszerét, vagyis az imaginációt is - és ezt az ellazult állapotot és a belső képeket is felhasználjuk az alkotás során. A saját élményen alapuló tematikus foglalkozásokkor segítségül hívjuk és felhasználjuk az évkör ünnepeit, valamint az év-, hó- és napszakok ábrázolását, azok archetípusait és képi szimbolikus megjelenítését. Amikor az évszakokra, a hónapok váltakozásaira fókuszálunk, akkor mozgásba hozzuk saját lelki dinamikánkat, aktiváljuk személyiségfejlődéshez szükséges részeinket. A tematika része a népszokásokhoz és a vallási hagyományokhoz kötődő ünnepek üzenetének az alkotás folyamatában történő megfigyelése, megértése is. A csoportfoglalkozások során az alkotói folyamat beindulását relaxációval, vers- és zenehallgatással segítjük.

Az alkotás során többféle technikával is megismerkednek a résztvevők: használunk akvarellfestéket, porpasztellt, olajpasztellt, agyagozunk, készítünk kollázsokat és montázsokat. Az önismeret részét képezi az is, hogy az egyes alkalmazott technikák közül melyik mennyire komfortos a résztvevő számára, melyikkel dolgozik a legszívesebben, melyik érinti meg leginkább. Nagyon fontos, hogy a módszer használata egyetlen résztvevőtől sem igényel semmiféle művészeti előképzettséget, de még kézügyességet sem. A terápia során nem az a cél, hogy kiállítható művészeti alkotásokat hozzunk létre, hanem az, hogy a bennünk felhalmozódott testi és lelki lerakódásokat lazítsa fel az alkotás folyamata - illetve a folyamat során megszülető alkotások, mint fizikailag is megfogható, látható képek és tárgyak, lehetőséget teremtenek számunkra arra, hogy rájuk nézzünk, beszéljünk róluk, így kimondhatóvá, elmesélhetővé válnak olyan dolgok is, amelyek korábban nem - és ez már önmagában indulás a gyógyulás felé.

- Most nyáron vezettél egy fiatalok körében szervezett csoportot. Jók a tapasztalataid, nyitottak voltak a fiatalok?

- Igen, idén nyáron egy ötnapos művészetterápiás tábort szerveztem középiskolás fiatalok számára. Hatalmas élmény volt megfigyelni, hogy hogyan nyílnak ki és változnak a tábor hatására. Öt napon keresztül reggel 9 és délután 15 óra közt tartottuk a foglalkozásokat. A gyerekek eleinte nem sokat tudtak a módszerről, többségüket tanáraik javasolták a csoportba. Hihetetlen volt megtapasztalni, ahogy elkezdtek beszélgetni egymással, mesélni magukról - és hogy milyen érzékenységgel és tapintattal tudtak reagálni mások legbelső közléseire. Az öt nap nagyon intenzív volt, sok olyan témát felhozott, amelyeken a későbbiekben érdemes lesz tovább dolgozniuk, akár velem és a csoporttal, akár más formában. Beszédes volt, hogy egyszer sem késtek, senki nem akart hamarabb hazamenni, sokszor még a szünetek alatt is dolgoztak, vagy csak együtt maradtak beszélgetni - holott korábban nem, vagy csak felületesen ismerték egymást.

Azt gondolom, hogy nagyon nagy szükség lenne az effajta csoportfoglalkozásokra kisiskolás, de akár már óvodás kortól is. Egy ilyen csoportban megtapasztalhatják a résztvevők, hogy nincsenek egyedül a gondolataikkal, problémáikkal. Az alkotásaikon keresztül megtanulnak beszélni magukról, megtanulnak reflektálni saját magukra és másokra, megtanulják, hogy milyen erős megtartó közeg a bizalom.

- Miért esett a választásod a művészetterapeuta képzésre a meglévő tanácsadói szakmáid mellé?

- Dolgoztam és dolgozom is szervezetfejlesztő trénerként, coachként is - és egyre többször láttam, hogy az embereknek a csoportban - vagy tágabb értelemben a társadalomban - való működését nagyon erősen segítené, ha az önismeretük, az önreflexiójuk magasabb szinten állna, tudatosabb lenne. Az emberek többsége rengeteg sebet hordoz magában, amelyek feldolgozatlan kapcsolati traumákból erednek - legyen ez szülő-gyerek kapcsolat, barátság vagy párkapcsolat, és amíg ezek feldolgozatlanok, amíg nem merünk, vagy nem tudunk hozzájuk nyúlni, addig mérgezik a mindennapjainkat, nehezítik a jelenben való kapcsolódásainkat, konfliktuskezelésünket.

- Számodra mit adott a képzés önismereti része, amitől úgy döntesz, praktizálni fogsz a jövőben művészetterapeutaként?

- A legfőbb felismerés és ajándék az volt számomra, hogy megértettem, mindenkinek joga van ahhoz, hogy megismerje, megértse, elfogadja és megszeresse önmagát - mert ez az alapja annak, hogy másokat is úgy tudjunk elfogadni és megszeretni, hogy ne sebeket ejtsünk, hanem gyógyítsunk, de legalábbis simogassunk.

Vajda Márta
(képek: művészetterápiás képzésen)

eletigenlok.hu

HASONLÓ CIKKEK: /hu/lelek



19
Apr

Lelki egészség a legnagyobb kincsünk

 

neveljük magunkat pozitivitásra!

Tudatosan és tisztán fogalmazzuk meg lelki szükségleteinket, legyenek azok épp jók vagy kevésbé vidámak, merjük érezni mindazt, ami körülvesz bennünket, merjünk belenézni a mások, de még inkább a saját magunk tükreibe. Tegyük ezt amíg egészségesek vagyunk. Sokkal jobb egészséges lelkülettel élni, mint a gyógyulásban tenni meg a lelki „átprogramozást”, ott minimum dupla, de inkább tripla energiát követel tőlünk a kihagyhatatlan életszemlélet-váltás.

Jól ismerjük a mezei virág sztoriját, ő nem drámázik azon, hogy rózsa szeretne lenni, csak pompázik végeláthatatlanul a mezőkön. Sokszínűen, mindenki által szerethetően. És így van ez az egészségmegőrzésben, gyógyulásban is. Nap mint nap szembe jönnek velünk a médiafelületeken az erre való felszólítások: Érezd jól magad! Ne drámázd túl az egyes szituációkat… Tudd, hogy mi az életedben a fontossági sorrend, ami időszakonként más-más. Legyünk lelkünkben (is) vagy ott elsősorban(!) egészségesek… De hogyan? A lelki egészségre nevelés eszközeiről, helyzeteiről, elméleti, de jóval több gyakorlatban hasznosítható fortélyról Virágh Judit pszichológussal beszélgettünk.

– Tavasz van, a megújulás, kinyílás, megnyílás, kiáradás ideje, sokan elhatározzuk, hogy még inkább használjuk a pozitív látásmódot. Judit ebben szakavatott vagy, gazdag a pályafutásod, mik a módszereid?

– Az egyik kedvencem a művészetterápia, de évek óta vezetek önismereti tréningeket különféle területeken vezetőknek, segítő szakmában dolgozóknak, nőknek, férfiaknak, kamaszoknak. Azt látom, hogy sok a bizonytalanság széles körben, nehezen igazodunk el a saját szerepeinkben is. 24 évet töltöttem el nehéz terepen, az aszódi javítóintézetben, hiszem, hogy ezt a szakmát egy ilyen kemény kihívásokkal teli helyen lehet igazán megtanulni. Fiatalkorú bűnelkövetők élettörténetébe láttam bele, különböző függőségeik, traumáik kezelése volt a feladatom. Nagy önállóságot kaptam ott, hagyták, hogy a magam módszereivel, eszközeimmel dolgozzak. Nem kellett meghasonlanom. Megteremtettem egy művészetterápiás csoportot, amivel rendkívül komoly eredményeket értünk el: olyan elfojtott traumákat, élményeket sikerült felszínre hozni, amiket korábban nagyon nehezen lehetett verbalizálni. A művészetterápia a mai napig szívügyem, sokat publikáltam erről, ma az egyetemi képzésben is örömmel adom át a tapasztalataimat.

– Időben elmennek az emberek lelki problémáikkal szakemberhez?

– Messze vagyunk még az időben elkezdett terápiáktól, nem beszélve a prevenciós munkától. Épp a minap egy orvos kolléga állított meg, és komolyan kérdezte, hogy igazából mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus munkája között és tulajdonképpen mit csinál egy pszichológus? Azt hiszem, ha a szakmában is vannak ilyen vakfoltok, akkor nagyon sok dolgunk van a felvilágosítás, a megelőzés, az időben lévőség terén. Sokan küzdenek pszichés problémákkal, de nem mernek elmenni segítséget kérni, mert úgy érzik, egyfajta stigmaként bélyegzik meg azzal, hogy nem elég erősek vagy talán idegbajosak, mert nem találnak kiutat a nehézségeikből. Az ilyenfajta érzelmi analfabetizmus miatt inkább sokan bekapkodják a gyógyszereket, kitombolják magukat a „biztos terepen” azaz rázúdítják a napi frusztrációjukat a családra, munkatársakra, esetleg különféle függőségekbe menekülnek. Van olyan kliensünk a klinikán, aki tucatnyi diagnózissal és számtalan gyógyszerrel jött, és azt kérte, végre mondjam meg, mi a baja, mert most már szeretne tiszta képet kapni. Közel tíz év után belement, hogy elkezdjünk egy olyan terápiát, ami ha időben megtörténik, megkímélhette volna magát rengeteg betegségtől, illetve mindazoktól a szorongásoktól, amelyek ellehetetlenítették a normális életvezetését.

– Mi a pszichiáter és a pszichológus között a markáns különbség?

– A különbséget az adja, hogy a pszichológus azokra az életvezetési helyzetekre, elakadásokra, krízisekre, mélyben meghúzódó elfojtásokra fókuszál és keres megoldást, amelyek később különféle pszichoszomatikus betegségeket is okozhatnak. Óriási tárháza van az ilyen betegségeknek, pici gyerekektől kezdve, felnőttek, idősek, nők férfiak egyaránt érintettek. Kialakul sokszor alvásprobléma, étkezési zavar, kardiovaszkuláris betegség és még hosszan sorolhatnám. Jól látható jelei vannak, hogy valami diszfunkcionálisan működik, akár a nevelésben, akár a családi működésben, ezeken kellő együttműködéssel könnyen, jól lehet segíteni. Az azonban fontos, hogy időben felfedezni még mindig sokkal jobb egy lelki eredetű problémát, mint végigcsinálni egy olyan folyamatot, életcsapdát, ahol egy idő után már képtelen lesz az ember egészséges életvezetésre. Nekünk, pszichológusoknak az a célunk, hogy a pszichiátriát elkerülje, ahol már esetleg gyógyszeresen kell betegséget kezelni.

– Ha időben történik a felismerés sok minden megelőzhető…

– Nagyon rossz iránynak tartom, hogy időszűke miatt mindenre pirulát keresünk, és sajnos a reklámok és a korszellem is ezt sugallja: „nincs idő a fejfájásra”, vedd be a gyógyszert és irány tovább… A rendeléseken kifejezetten az a célom, hogy egy kliensre legyen elég idő. A klasszikus freudi vonal már elavult, nem hiszem, hogy évtizedekig kellene analízisre járni, és a magam részéről ennek semmi értelmét nem is látom. Az a lényeg, hogy időben kezdjünk a lelki elakadásokkal foglalkozni, így gyorsabban vissza lehet kerülni egy egészséges kerékvágásba azzal, hogy sikerül megtapasztalni azokat a pozitív élményeket, amik továbblendítik, könnyebben talál vissza a helyes önértékeléséhez a kliens.

– A pozitív kondicionálás nagyon fontos…

– Igen, és azt minél kisebb korban kell elkezdeni. Például a teljesítményszorongás már egész kiskorban jelen van, mivel a gyerek folyamatosan azt hallja, hogy meg kell oldanod, illik tudnod stb., ugyanakkor semmiféle megküzdési stratégiát és mintát nem tud mutatni maga a szülő sem, az intézményes nevelésről ne is beszéljünk…

– Kinek feladata, felelőssége észrevenni egy rossz mintát a családmodellen belül?

– Mindenkinek a felelőssége, aki a gyerek közelébe kerül. Egészen pici korban kéne elkezdeni az egészségre nevelést, hiteles felnőttek kellenének ehhez és hiteles minták. Legnagyobb felelősségünk abban áll, hogy saját magunkat tegyük először rendbe. Egészséges pszichéjű gyereket csak egészséges pszichéjű felnőtt tud nevelni. Az egészséges gyermekneveléshez azonban nem elég a jó családpolitika, mert a társadalmunk alapjaiban beteg. Például nézzük csak metszetként a tömegközlekedést, ahol töményen jelen van a türelmetlenség, az agresszió. Felnőttként mennyire vagyunk toleránsak, elfogadók, empatikusak? Milyen mintát tudunk átadni gyermekeinknek? A túlterhelt pedagógusok hogyan tudnak jól nevelni? És a gyermekvédelem mennyire van funkciója magaslatán? Sok-sok megválaszolatlan kérdés…

– A lelki egészségre nevelésnek milyen eszközei vannak?

– Az első legfontosabb terep a család, ez az elsődleges szocializációs tér. Lényeges, hogy felnőttként tudjuk kezelni különböző szerepeinket: szülőként, barátként, nőként, férfiként, munkatársként. Fontos, hogy ezeket a szerepeket jól sikerüljön közvetíteni a gyerekeink felé. Ezt meg kell tanulnunk, mint ahogy meg kell ismernünk önmagunkat is: erényeinket, hiányosságainkat, megküzdéseink módját. Néha kell, hogy valaki visszatükrözze a működéseinket: ”ez jó volt” vagy „most nem vagy oké”. Tudatosabb jelenlét kell az élet minden területén. Ez felelősség önmagunkért, a következő generációért, egymásért…

– Az utóbbi években nagyon eltolódtak az értékek…

– Pontosan. Nem csoda, hogy ebben a káoszban egy gyerek nehezen találja meg a megfelelő irányt és önmagát. Minden életkorban lehetnek komoly krízisek. A család mellett az iskola, az intézményes nevelési rendszer is meglehetősen labilis lábakon áll. Jó látni, hogy az egyetemi képzésben sok a lelkes és nyitott hallgató, akik szeretnék egyszer majd jól és nagyon másképp csinálni. Inspirálnak a velük való találkozások, az együttgondolkodás.

– Hol látod a 21. századi pszichológia hiányosságait és lehetőségeit?

– Kellene egy jó érdekképviselet, ami mögé odatömörülnének a pszichológusok. Talán egyszer lesz, aki képes összehozni a szakmát. Sok önjelölt pszichológus, életvezetési tanácsadó és különféle feltérképezhetetlen „irányzat” van. Manapság egy háromhetes tanfolyam után a lélek avatott doktorának tartják magukat többen. Aki az internetről orvosolja magát, az gyakran komoly csapdába kerül. Ennek reális veszélye van. Fontosnak tartom, hogy helyére kerüljön a szakma presztízse és akkor majd nem haza vagy munkahelyre viszik az emberek a problémát, hanem oda, ahol megfelelő válaszokat adnak bajaikra. A megbízható, hiteles szakembereket képviselni kell, és akkor a pszichológia szakmaisága létjogosultságot nyer.

– Létezik-e a lelki bajokra prevenció? Pozitív pszichológia…, lehetséges-e az örömteli élet megtanulásáért járni pszichológushoz?

– A pszichológia egésze pozitív. Javaslom, ha valami problémát észlelünk, nem tudunk, mondjuk felszabadultan örülni, folyton szorongunk, a mindennapi tevékenységünkben nem találunk örömet, akkor merjünk segítséget kérni. A harmadik alkalom után már beláthatja a kliens, a negatív előítéletek ellenére, hogy nem annyira ördögtől való a pszichológia és hogy a pszichológus segíteni akar és tud is segíteni neki. Nem a lelkében akar vájkálni, hanem azokat az értékeket akarja felszínre hozni, amelyekkel tovább tud mozdulni a megrekedésből. Lehet, hogy nem tanultuk meg az érzelmeinket jól kifejezni, amit egyébként a magyar társadalomban jelenlévő erőteljes negatív gondolkodás, és a panaszkultúra nagyban hozzájárul.

– A te életedben vannak-e megküzdések és mik az örömeid?

– Mondhatom, hogy elképesztő sok megküzdésem volt. Gyakran jönnek visszaigazolások, hogy megálljt kell parancsolnom, ilyen adott esetben a túlhajszoltságból eredő „nincs idő” skatulya… Rá kellett döbbennem, hogy időt kell teremtenem arra ami, és aki fontos, hogy sportoljak, olvassak, legfőképpen, hogy a családommal legyek, időt szenteljek a barátaimra. Most már  tudatosan figyelek arra, hogy mindennek helye és ideje legyen az életemben. Tudatosan keresek több örömforrást is Ilyen a természet is. Nemrég költöztünk vidékre, a Pilisben csodáljuk a napfelkeltéket, napnyugtákat, van időm rácsodálkozni, hogy tavasz van, jönnek a kertbe a madarak, rügyeznek a fák… Fantasztikus érzés. A havazásnak is tudok örülni, még a hólapátolásnak is. Egészségemet, fittségemet sporttal őrzöm. És a közösségépítés színtereit is fontosnak tartom. Rendszeresen szervezek összejöveteleket, ahol különféle témákról – művészetről, hobbiról – tudunk beszélgetni, bedobni értékeket úgymond a közösbe. Megelégedést nyújtó jó érzés látni, hogyan alakul közösséggé, akár barátsággá egy random szerveződött társaság.

– A 12 szirmú virágunkat ismered már, melyik a te szirmod?

– Mondhatnám, hogy ezek így együtt. De ha választanom kell, az első a pozitív gondolkodás,aztán az örömteli tevékenység, a relaxáció, az alvás… Mindegyik. [mosolyog]

– Mi az életigenlésed?

– A mosoly… Hiszem, hogy mosolyra mosoly a válasz. Inspirál. Fontos a belső mosoly is, néha apróságok okán. Szeretem a kisebb rituálékat: a reggeli kávé mellett egy jó zene, ami beindítja a napot vagy az otthoni közös vacsora, amikor hosszan beszélgetünk mindenről, ami történt velünk aznap. Ezek a rituálék keretet adnak a napnak. Fontosak. Szeretem figyelni az évszakok változásait. Nyáron kimondottan elememben vagyok. Az tobzódás.Szóval, keresem az apró csodákat és olykor azok is megtalálnak engem. És szakmai hitvallásomként is mondhatom: nagyon fontos az, hogy merjünk önmagunk lenni, hogy megtanuljuk kifejezni érzéseinket, jól kommunikálni, nem bántani, de pontosan helyére tenni, amire gondolunk, kiteljesedni, de nem a másik kárára, alapvetően jól lenni a bőrünkben és örülni a másik sikerének!

Vajda Márta

Életigenlők.hu

HASONLÓ CIKKEK: /hu/lelek



20
Apr

Tárgyak bűvkörében

 

Hányszor sétálunk el kedves kirakatok előtt az utcán, akár a munkába menet, akár hazafelé, vagy csak a közértig? Hányszor állunk meg előttük, hogy megnézzünk egy-egy szép csecsebecsét? Esetleg kedvet kapjunk hozzá és meg is vegyük? Aztán felkerül a polcra, szekrénybe, eltelik egy hét, egy hónap, egy év, vagy egy évtized és a kistükör, a bagolyporcelán, a díszgyertya, akár a mintás virágos kaspó, vagy a szekrényben sínylődő ruhadarab még mindig az életünk részei.

 Miért nem vagyunk képesek megválni tőlük? Akár vettük, akár kaptuk, minden tárgyhoz emléket és érzelmet társítunk, érdekes, hogy amihez rossz emlékünk kötődik, attól képesek vagyunk azonnal megválni, de ami rövid ideig örömet okozott nekünk, azt akár húsz-harminc évig is őrizgetjük.

Gyakorlatilag nem is az adott tárgy jelent nekünk sokat, hanem az emlék, amit felidéz. Belekapaszkodunk ebbe az emlékbe, a tárgy már megsárgult, megkopott, poros vagy szakadt, akkor sem dobjuk ki, ha már a polcon, vagy a szekrényben nem fér el, megy egy dobozba, a doboz pedig a padlásra. Évek múlva előkerül, amikor valami mást keresünk és elmerengünk felette.

A mai világban gyakran jobban függünk ezektől a tárgyaktól, mint szabad lenne. Többre becsüljük a telefonunkat vagy az óránkat, esetleg a kedvenc könyvet, mint egy régi barátot. Elkezdtünk eltávolodni az embertársainktól, nem értékeljük a mindennapi ajándékokat, nem értékeljük az ismerőseinket, kollégáinkat, barátainkat vagy a családtagjainkat úgy, ahogyan azt megérdemelnék.

Elbizonytalanodtunk a kapcsolatainkat illetően, jobban ragaszkodunk egy régi karkötőhöz, amit az egyik extől kaptunk, mint a jelenlegi párunkhoz, vagy fordítva, hiába volt egy kapcsolat egy ideig szép és jó, a szakítással mindentől megválunk, azoktól is, amik a kellemes emlékeinket idéznék fel.

A tavasz egy jó alkalom arra, hogy felcsapjuk a szekrényt, kiselejtezzük azokat a ruhadarabokat, amiket már évek óta nem hordtunk, vagy akár a pincét, a padlást is. Előszedni a rég leragasztott dobozokat, átnézni, mire is van szükség és mire nem. Ez nem csak a helytakarékosság miatt ajánlott, de a lelki megújulásért is, hiszen, ha sokáig ragaszkodtunk egy tárgyhoz, aztán képessé válunk megválni tőle, egy annál sokkalta szebbet, jobbat, kedvesebbet kaphatunk, amint az a hely felszabadult.

Sokan azért nem vágnak neki, mert elrettenti Őket az átnézendő lomok mennyisége, azt hiszik, hogy ez mennyire fárasztó, erre nincs se idejük se energiájuk. Minden kezdet nehéz, viszont megvan a jutalma, ha belekezdünk. Egy-egy selejtezés alkalmával éppen az ellenkezője történik annak, amit várnánk, fárasztónak gondoljuk, holott erőt és energiát kapunk tőle. Szó szerint, fellélegzünk attól, hogy elvágjuk a köteléket, ami a tárgy és köztünk feszült, múlik a nyomás, újra kapunk levegőt.

A kiselejtezett tárgyak lehet, hogy olyan gazdára lelnek, akik örömmel hasznosítani tudják, ugyanezt visszakaphatjuk megint másoktól, akik szintén a tavaszi nagytakarításra adják a fejüket.

Mi értelme annak, hogy halmokban állnak azok a díszek a polcon és olyan zsúfoltnak tűnik tőle a szoba, hogy lassan úgy érezzük, megfojt? Miért őrizgetjük azt a kinőtt nadrágot, ami csak arra emlékeztet, hogy valaha hordtuk és szerettük? Lehet, hogy szeretjük, de nem hordjuk, meg kell tanulnunk elengedni a tárgyainkat, amiket lassan szeretteinkként szeretünk.

A sok csetresz, amit nem használunk, de ragaszkodunk hozzá, egy idő után átveheti felettünk az irányítást, észrevétlenül és alattomosan. Előfordulhat, hogy a tárgyakhoz való hozzáállásunk egy idő után súlyosbodik, ha nem tanuljuk meg elengedni „Őket”. Így van, néhány tárgyat már-már személyiséggel ruházunk fel, ha pótlékként használjuk.

Jó lesz az még, hányszor mondjuk egy-egy takarítás alkalmával, ha a kezünkbe kerül egy törött, elkallódott alkatrész, egy távirányító, vagy egy rossz pénztárca, amit csak azért őrizgetünk, mert valakitől kaptuk, aki kedves nekünk?

Időnként körül kell néznünk az otthonunkban, számot adni arról, ami fontos és mi az, ami nem. Ha nem fontos és csak egy csalfa érzet miatt fogja a helyet a polcon és a lélekben, akkor attól ideális megválni, hogy a helyére új, hasznos dolgok kerülhessenek, új érzelmi töltéssel. Amennyiben egyedül nem megy, mert nem látjuk reálisan az adott tárgy érzelmi értékét, akkor kérhetünk segítséget akár egy baráttól is, aki felteszi a következő kérdéseket: Fogod még használni? Hasznos számodra? Szükséged van rá?

Merjük legyőzni a kényszert, ami láthatatlanul köt haszontalan apróságokhoz, nyissuk ki azt a régi szekrényt, vagy azt a kacatos fiókot. Dobjuk ki nyugodtan, ha használhatatlan, illetve adjuk tovább másnak azt, ami használható és örülnének neki. Megújulni nem csak a természetben tett sétától, vagy egy nyíló virág illatától lehet, hanem a régi, feleslegesen dédelgetett tárgyaink átválogatásától és selejtezésétől is. Csak neki kell vágni, elhatározni és megcsinálni. Mi uraljuk a tárgyainkat és ne azok uralkodjanak felettünk.

Ökrös Viktória

Életigenlők.hu

HASONLÓ CIKKEK: /hu/lelek



14
Dec

Ha a lelkedben béke van, a testedben sem dúl háború

 

Ki ne ismerné azt a régi mondást, hogy „ép testben ép lélek”? Ha meggondoljuk, mit is üzen igazán ez a gondolat, úgy fordíthatjuk le: „ha ép a tested, ép a lelked is”. Nincs kétség, hogy a test elsődlegességét sugallja, ami korunk materialista szemléletéhez kiválóan illeszkedik.

Ha azonban megállunk és mélyen belegondolunk ennek a mondásnak az üzenetébe, valami megszólal bennünk. Valami nyugtalanító érzést tapasztalunk, amely azt kérdezi: biztosan így van ez? S, minél tovább elmélkedünk, annál jobban erősödik az ellenkezés, hogy itt valami nincs rendben.

A nők különösen elutasítóak ezzel a gondolattal, mert ők lelkük mélyén érzik az igazságot. S, hogy mennyire van igazuk? Teljesen. Ugyanis tudnunk kell, hogy az „ép testben ép lélek” megfogalmazás rossz fordítás eredménye – függetlenül attól, hogy a hiba szándékos volt-e vagy véletlen. Az eredeti szöveg ugyanis a következőképpen szól: „ÉP TESTET AD ÉP LÉLEK”. Gyökeresen eltérő üzenet, egy egészen más világkép, amely mindent más megvilágításba helyez. Túlmutat azon a szemléleten, hogy döntően a testi síkon értelmezzünk mindent. Egészséget, betegséget, tüneteket, gyógyulást. S, ha őszintén körülnézünk, be kell valljuk magunknak, hogy bizony a krónikus betegségek többségét a hatalmas szakmai tudás és nagyszerű műszerezettség, kiváló gyógyszerek, gyógymódok ellenére sem tudjuk meggyógyítani.

Az orvostudomány a krónikus betegségekre többnyire csupán tüneti terápiákat tud ajánlani, de ezek mellett a szervezet működését meghatározó háttér-folyamatok érintetlenek maradnak, változatlanul kifejtik romboló hatásukat, így továbbra is fenntartják a tüneteket.

A betegség, a tünet ugyanis csak következmény, s a tüneti kezelés csupán a következményeket próbálja eltüntetni, ám a szervezetet kényszerűen elhangoló háttér-folyamatokat nem tereli vissza a helyes mederbe. Ezért nem tudnak meggyógyulni az emberek a krónikus betegségeikből. Pedig volna rá mód. De ahhoz komoly életviteli változtatásokat kellene tenni. És ez nagyon nehéz. Nehéz, mert időt, energiát, figyelmet kíván, s eltér a megszokásainktól. Ráadásul testi, lelki, szellemi lefedettségben, holisztikus megközelítésben kell, hogy történjen.

Ugyanakkor megfontolandó, hogy rászánjuk magunkat, hiszen rólunk van szó, a mi életünkről, a mi életünk minőségéről. Fontos kell, hogy legyen, fontos kell, hogy legyek magamnak! S, ki tehetne legtöbbet értem, mint én magam. De a sikerhez az kell, hogy a természeti törvényeknek megfelelően szülessenek meg a változások. Alapvető közülük, hogy a lelki, szellemi tényezők irányítják a fizikai test működését, s, ha tudjuk, hogy „ÉP TESTET AD ÉP LÉLEK”, mindenképpen a lélek szintjén kell kezdeni a rendrakást. A belső egyensúly az alapja annak, hogy a fizikai test is harmonikusan működjön. És ezt a munkálkodást kell kiegészíteni a fizikai test lehető legszélesebb körű támogatásával. Mert bizony a test is igencsak rászorul...

Legyen a cél egy krónikus betegségből való gyógyulás, vagy az egészség megőrzése, a betegség elkerülése - ugyanaz az üzenet mutasson irányt: „HA A LELKEDBEN BÉKE VAN, A TESTEDBEN SEM DÚL HÁBORÚ”. Mert minden betegség háború, s a szervezet minden erejével azon küzd, hogy a pusztító csatározások mellett is fenntartsa a normál működését. Rajtunk múlik, hogy ehhez milyen támogatást adunk. Ne hagyjuk magára, inkább segítsük bölcsen és hatékonyan!

 

Dr. Darnói Tibor
holisztikus orvos
hop.gyogyuljvelem.com
darnoitibor.hu

HASONLÓ CIKKEK: /hu/lelek



16
Apr

A feszültség kezelhető

 

Kergetjük a boldogságot. Meg akarunk felelni magunknak, és ezért keményen harcolunk. Kivel is? Mivel is? A harc feszültséget generál, s a feszültség izmainkat, testünket is görcsbe rándítja. S ha ez a feszültség tartóssá válik, az izmok feszessége a mindennapok része lesz, kezdődik a harmónia megbomlása a testhasználatban.

 Volt egy aranyos reklám a tv-ben évekkel ezelőtt, ahol a gyerekek kiabáltak a film kezdése előtt a szüleiknek, hogy: „kezdődik!”. Hát én is így kiáltanék valamennyi embernek, aki először veszi észre magán, hogy feszültségben él, kezdődő mozgásszervi fájdalmai vannak, hogy: kezdődik! Figyelem! Minél hamarabb avatkozunk bele ebbe a negatív folyamatba, annál hamarabb fordíthatunk rajta.

A rövid ideig és nem folyamatosan jelentkező feszültség inspiráló, megoldást kereső pozitívuma hamar egy kényszerhelyzetbe sodorhat bennünket, ha ez állandósuló állapottá válik. Már nem előre visz, hanem gátol abban, hogy kiutat találjunk a helyzetünkből. S mi történik ilyenkor? Megpróbáljuk erőből megoldani a dolgokat. Azaz, még több erővel, még több feszültséggel. És a feszült, megrövidült izmok egyszerre korlátainkká válnak. Elmozdíthatják, s egy idő után el is mozdítják helyükről a csontokat is. Koptatják az ízületeket. Sőt, kikoptatják.

Ezért is nőtt meg jelentősen például a csípő- vagy térdprotézis műtétek száma. De elgondolkodhatunk arról is, hogy a megrövidült izmok következtében összehúzott szövetek mennyire tudják ellátni feladatukat? Hogyan tudja az emésztőrendszer elvégezni az emésztést, ha a hasban lévő szervek állandó nyomásnak vannak kitéve csupán azért, mert összegörnyedve használjuk magunkat? Miként tudja a tüdő a légzés munkáját maradéktalanul ellátni, ha folyamatosan összenyomjuk a mellkasunkat? Mintha egy gép folyamatos működését akadályoznánk azzal, hogy a kapacitását akár 40-50 %-kal csökkentjük. Ebben az esetben nem várhatjuk ugyanazt a teljesítményt, mint az akadály elhárulta esetén.

Ilyen és ehhez hasonló akadálypályákat építünk be a testünk használatába, azután elvárjuk, hogy minden úgy működjön, mint akár egy svájci óra. Pontosan, elegánsan, könnyedén.

Hát legyünk elegánsak, könnyedék, hogy szervezetünk pontosan, szabályozottan működhessen. Először is, fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ne akarjunk másmilyenek lenni, olyan, mint a Mici, vagy a Nóri a bérszámfejtésen, vagy a szomszédék Vilmosa, aki 190 centis és csodálatosan kék szeme van és már Mercedessel jár munkába. Maradjunk annak a kedves, nagyon szerethető embernek, aki teszi a dolgát, van sok pozitív tulajdonsága és természetesen némi hibája is. Ha elvárom másoktól, hogy elfogadjanak, szeressenek – hiszen a szeretetre való vágy természetes szükségletünk -, akkor magamat is el kell fogadnom. Kövérnek, soványnak, pocakosnak, szőkének, kopasznak, hangosnak, precíznek, vidámnak vagy szomorkásnak…

Az önmagam elfogadása természetesen nem jelentheti azt, hogy elégedetten felsóhajtok, minden rendben van, semmi dolgom magammal. A szembenézést a tükörképemmel nem kerülhetem el.

Kezdjük a vizsgálódást a test fizikai oldaláról, hiszen ez könnyebbnek tűnik, mint a gondolatainkban „tabula rasa”-t teremteni, vagy a lelkünkben meglévő fájdalmakat, félelmeket, dacot, elkeseredettséget felszínre segíteni, feloldani. Szó szerint, álljunk egy tükör elé és nézzük meg magunkat alaposan. Ha van rá lehetőségünk, ne csak szemből, de oldal- és hátulnézetből is.

A következőket kellene jól megfigyelni anélkül, hogy az eredeti állapoton bármit változtatnánk: Első benyomás, az adott pillanatban milyennek látom magamat? Lehetek délceg, összeesett, görbe vagy ruganyos, morcos vagy vidám, molett vagy sovány… mit látok meg először magamon? Mi vonzza a szememet? Miként áll a lábfejem, lábam, milyen távolságra vannak egymástól, milyen helyzetben, két lábon állok-e vagy csak az egyikre terhelem a súlyomat? Befolyásolja-e lábaim helyzete az egész tartásomat? Mennyire? A medencémet előre tolom-e, amitől esetleg pocakot mutatok, pedig valójában nincs is? Mennyire íves a derekam hátul? A gerincem, hátam milyen ívet mutat? Túl nagyok a domborulatok? Szinte púpos a hátam, vagy túl egyenes? A mellkasomat mennyire engedem „nyílni”, azaz nem nyomom össze a bordakosaramat? Vagy rágördítem a mellkasomat a gyomromra? Mennyire egyforma hosszú és széles a mellkasom és a hátam? Hol van a karom, vállam? Előre esik-e a vállam? Eltartom-e a kezemet a törzsemtől? Behajlítva tartom-e a karomat a könyökömből? Ujjaimat megfeszítem-e miközben látszólag „nem csinálok semmit”? Feszül-e a nyakam? Előre tolom-e a koponyámat? Vagy visszafeszítve tartom a fejem? Vagy lógatom az orrom, azaz lefelé nézésben rögzítem a fejem? Egyenes-e, azaz a gerincem szimmetria tengelyére ültetem a fejemet? Vagy billentem valamelyik oldalra, vagy elcsúsztatom? Egyenesen állok-e? Azaz a talajhoz képest 90 fokban? (Ehhez segítséget adhat egy fal vagy ajtófélfa, amihez odaállhatunk.) A boka, térd, csípő, váll és a fül közepe oldal-nézetben egy vonalban van-e, vagy ettől eltér? Miben? Hol? Megfigyelésem közben mennyire felejtettem el lélegezni? Hol érzek magamon túlzott izom-feszülést? Érzek-e egyáltalán?

Ne felejtkezzünk meg arról sem, hogy testtartásunk nemcsak a test fizikai állapotától, az izmok és vázrendszer egymáshoz való viszonyától függ, hanem attól is, hogy érezzük magunkat? Jó napunk van, mert éppen megdicsért a főnökünk, vagy sikerült nagyon finom ebédet főzni, vagy ma semmi se sikerült úgy, ahogy szerettük volna és ettől frusztráltak lettünk.

A fő kérdés: rendben van, látom magamon, hogy pl. a vállamat felhúzom, vagy a fejemet félre biccentve tartom, vagy nagyon előre dőlve állok, akkor mit kellene tennem? A válasz egyszerű, de a megvalósítása annál nehezebb! Ne csináljon semmit! NE CSINÁLJON! Csak engedjen. Engedje el az izmait. Engedje meg a fejének, hogy a helyére egyensúlyozza magát. Nem kell mást tennie, mint megakadályozni a helytelen, megszokott testhasználatot és megengedni magának, hogy izmai az idegrendszer irányítása révén úgy működjenek, ahogy valamikor, még a jó testhasználat idején tették.

Folyamatos, tudatos kontroll szükséges ahhoz, hogy figyelemmel kísérjük saját testhasználatunkat, vagy ahogy a módszer kidolgozója, F. M. Alexander fogalmazta, önmagunk használatát. Az Alexander-technika módszere megtanít a helyes testhasználatra, aminek a segítségével a megszokásainkból eredő kényszer-izomtartások és ennek következtében kialakuló fájdalmak csökkenthetőek, vagy akár teljesen meg is szüntethetőek. Tanár segítségével már néhány óra alatt komoly pozitív változás érhető el.

A fizikai feszültség csökkenésével sokkal jobban fogjuk érezni magunkat a saját bőrünkben. És mindezt harc nélkül. Megengedve. Finoman, árnyaltan, felesleges feszültségek nélkül. Javuló közérzettel. Nagyobb energiával. Mintha az út, amelyen járunk, kisimulna a talpunk alatt, vagy legalábbis járhatóvá válik még akkor is, ha akadályok vannak rajta. Az akadályok is „megmászhatóvá” válnak. Nem azt jelenti, hogy arra megyünk, amerre az út éppen kanyarog, hanem az út éppen arra visz, amelyen mennünk kell. Micsoda különbség! És a cél ott lesz magától!

Kívánom, hogy ebben a kalandozásban, felfedezésben leljék meg azt az örömet, ami elvezeti Önöket egy kiegyensúlyozottabb, feszültség mentesebb világba, ahol megtalálhatják a boldogságot, a lélek harmóniáját. Mert a boldogság nem a körülményektől függ. A boldogságot a lelkünkben kell megtalálni.

Bátori Zsuzsanna
Alexander-technika tanár
06/30-333-3701
batorizsu@gmail.com

Életigenlők.hu

HASONLÓ CIKKEK: /hu/lelek



A rák ellen az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány 1214 Budapest, Kossuth Lajos u. 152.

+36/1-217-0404, +36/1-476-0230

Adószám: 19009557-2-43

IMPRESSZUM

Created by okeery.com